Mintha dermedten fagyos, jeges ujjakkal simogatna a látvány. A téma hidegsége a megfogalmazás borzongató szépségével kettősséget szül bennem.

Amikor a színpadon lévő hat asztalt sorba rendezik, szabályos járatok, utak vagy útvesztők alakulnak ki, melyek közt ott leselkedik a veszély, az elkerülhetetlen az öt fekete ruhás táncos személyében, akik vészjóslóan várják, hogy eljöjjön az ő idejük. A lány (aki a kezdőképben a színpadon állt a fényben, teste kötelekkel volt átkötözve), most kék ingében bátran szembenéz velük, olykor pengeélen egyensúlyoz.

Asztal az asztalon, lapjuk egymásra fordítva, a tetején álló lány alatt forgatják körbe egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben. Szép jelenet, amikor az egyik asztalt két lábával helyezik a másikra, a túlsó oldalán pedig a fekete ruhás táncos emeli, és ennek tetejére mászik fel a lány. Így áll az, aki fél lábbal a szilárd talajon, fél lábbal a lebegő másvilágban higgadt nyugalommal egyensúlyoz. Az egymásra helyezett asztalokból lassan elforgatva „csúszdát” építenek, és a zongorafutamokkal összhangban csúsznak le szoros egymásutánban. Így van ez az élet játszóterén is.

A zene borzongat, míg a lélek a maga útját járja, hátán cipeli az asztalt, mintha a keresztjét vinné. Megjelenik „a test”, a másik női táncos félmeztelenül, testszínű alsóban, a hátára erősített gerinccel, hajlott háttal. Megtörve, elfáradva, végleg feladja a küzdelmet és lassan elválik a lélektől. Aki ott marad egyedül, az asztalokból épített áthatolhatatlan fal előtt, valami földöntúli, világok közti légüres térben. Szertartásosan virágszirmokkal hintik körül, és egyenként fehér lufikat adnak a szájába, hogy azokba lehelje bele utolsó lélegzeteit. Szép megfogalmazása az elengedésnek, mikor a kéz reppenni hagyja a léggömböt, és az a pillanat tört része alatt tovaszáll. Mint ahogyan elfogy az utolsó lélegzet, és menni kell.

Fel van adva a lecke, tartani az ívet, emelkedő szintben tartani az előadást. Amikor felhangzik a „Domine Jesu” a fekete erő kirobban, feltör, mint a mélyről jövő, fájdalmasan felszakadó zokogás. Visszafordíthatatlan, menthetetlen, elrendeltetett…

A zene erejéhez illeszkedő látvány jeges ujjaival beleszorít a székbe egészen addig a pontig, amíg a lány újra a fényben áll. Meztelen testéről lebontja köteleit és mikor tudom, hogy átkel, nekem csak az emléke marad, és békéje lassan számomra is meghozza a megnyugvást.

Kunstár Mónika

A bejegyzésben szereplő képeket Szabó Béla készítette.