Vajon a falainkat, amik olykor elzárnak a külvilágtól, mi emeljük? Amikor szándékosan vonulunk az általuk nyújtott védett magányba, az elszigeteltségbe, próbálkozhat valaki arrébb tolni, elmozdítani, netán lerombolni azokat?

A hangok, a rezgések áthatolnak a falakon; a nézőtéren ülve, a mellkasomban érzem, ahogy ezek az erős, kopogással, csilingeléssel vegyített rezgések átrezegnek rajtam is.

Hámló vakolat, pasztell zöld, az évek során megfakult festék a falakon. Folytonosan változó tér, de lényegét tekintve mégis mindig ugyanaz. Ajtó nyílik és csukódik, a tér megnyílik, a falak a táncosok kezétől mozdulnak. A kint és a bent fogalma úgy változik, ahogyan az ajtó nyílik és csukódik az emberi kapcsolatokban; olykor az is előfordul, hogy bezáródik az orrunk előtt.

Szeretőket vagy idegeneket látunk a fásultság fakó falainak támaszkodva a duett szép megfogalmazásában, szabad a döntés. Sokszor nehéz észrevenni, hogy miként futjuk meddő köreinket a világban, beállva a sorba, és csak körbe-körbe mindig ugyanazon falak körül keringünk, amik bár elfordulva másnak látszanak, valójában mégis ugyanazok.

A színekben és a formákban puritán egyszerűség uralkodik; ezt erősítik a konzervatív, kissé régies kosztümök, valamint a sárgás fénnyel világító kristálycsillár. A plasztikus mozgásokat finomság és óvatos csend jellemzi; a táncosok puha talajfogással, hangtalan, apró neszekkel érkeznek egy-egy ugrásból, forgásból. A könnyed, lágy erőt valami belső feszültség, gondolati megfeszítettség járja át.

Vajon mit láttak; mit hallottak ezek a falak, mióta állnak? És mi, nézők, mit látunk? Lelkünk előszobáját vagy mások lelkének nappaliját? Netán lebontandó vagy felépíthető falakat?

Ahogy a falakon átrezeg a hang, úgy rezegjen át az üzenet…

Kunstár Mónika

A bejegyzésben szereplő képeket Szabó Béla készítette.