Van abban valami különös perverzió, ahogy egyik játszóhelytől rohanunk a másikhoz. Felhajtok egy gyors viszkikólát (kevés alkohollal, mégiscsak munkaidőben vagyok!), és még az előző előadás hatása alatt vagyok, amikor beérek a Kisfaludy Terembe.

A milliő, ami ott fogad, arra kötelez, hagyjak magam mögött mindent, tegyek le minden gondolatot, és kényelmetlen helyzetbe hoz azzal a sok füsttel, ami belengi a teret. Még van időm a székemben csak úgy merengeni, közben, éppen e füst hatására, egyneművé válik az egész tér, mintha megszűnnének a szögek és az irányok is. Visszaszivárog a fejembe a PianoPlay légüressége, de könnyedségnek itt nyoma sincs.

Amennyiben a Győri Balett előadása elegánsan egyensúlyozott a különböző értékminőségek között, Fehér Ferenc The Station című előadásának nyitóképe a szó átvitt értelmében is fekete. Reményvesztett térben vagyunk, ahol az életek felfüggesztés nélkül léteznek, a világnak nincs gerince, nincs viszonyítási pontja, jobban mondva, a két szereplő egymásnak válik viszonyítási pontjává. Amilyen tágnak tűnik a játéktér, olyan szorítóan szűkre szabja azt ez a fajta egymásrautaltság, kiszolgáltatottság.

A műsorfüzetben közzétett szinopszis egy különös állomásban helyezi el a történetet, egy olyan térben tehát, amely egyértelműen határhelyzetet jelöl: kint és bent, itt és ott, indulás és érkezés, élet és halál – jobban mondva egyik sem: a várakozás végtelenné nagyított pillanatában ugyanis eltűnnek a koordináták, és csupán az marad, ami a túléléshez szükséges. A test és az ösztönök a maguk brutális valóságában jelennek meg, a szereplők mégis mindvégig emberiek tudnak maradni: mozdulataik játékossága, a játék maga több, mint időtöltés. A játék kettejük viszonyát jelenti: az energiák folytonos áramlását, az egymásból építkezés szükségességét, azt a dinamikát, amely kilátástalan helyzetükben mégiscsak tovább tudja őket vinni.

Nem tudok nem Beckett Godot-jára gondolni: de nem Vladimirt és Estragont, sokkal inkább Pozzot és Luckyt látom, akik mindannyiszor mintha egy bohóctrükkből indítva jutnának el a sorsuk tragikumát kifejező emberietlen mozdulatsorokig.

Ahogyan Mikó Dávid és Fehér Ferenc bánik testével, az egészen zavarba ejtő, annál is inkább, mert duettjük a tánc metaszintjére kérdez rá – kérdése, nevezetesen, hogy Honnan kezdődik a tánc? / Mi a tánc? – pedig, paradox módon éppen akkor válik igazán élessé, amikor a fénykörön túl, a sötétben táncolnak: vajon tánc-e, amit nem látok.

Kényelmetlen nézői helyzetemen már csak a kubai fesztiválkocsma mojitoi segítenek.  :) 

 Biró Árpád Levente