2016. június 20-án este Eifert János, fotóművész Geometria című kiállításával a Győri Nemzeti Színház Csillártermében kezdetét vette a XII. Magyar Táncfesztivál. A kiállítást Lőrinc Katalin, táncművész mozdulataival, valamint Lörinszky Attila, a bőgő mestere játékával nyitotta meg.

Ahogy a zene rezgése bejárta a teret, úgy táncolta be Lőrinc Katalin a kiállítás helyszínéül szolgáló Csillárterem pontjait. Talán így nézhet ki napjainkban egy modern rituális szertartás, hiszen mintegy felszentelte a helyet, mégis könnyed játékossággal táncolta körbe a kiállított fotókat, állványokat, tárgyakat és embereket, néha még a növényeket is.

„Kép a képben” érzetem támadt, amikor mozdulatai az állvány mellé, mögé, a képek alá, fölé vezették (mert minden csak nézőpont kérdése, és valljuk be, ez sehogy sem lenne méltó megfogalmazás a címadó geometriához), szinte eggyé olvadt a képekkel, táncolt velük, bennük, értük. Az összhang megélését csak erősítette, hogy az egyik fotó őt magát, a táncosnőt ábrázolja. Lörinszky Attila keze alatt a méltóságteljesen szóló hangszer ünnepélyes keretet teremtett, ám a hangzás cseppet sem vált súlyossá. Tartalom és forma közt összhangot teremtett, akárcsak Lőrinc Katalin a „Vigyázz, lépcső” feliratú táblával, amikor mozdulatai annak geometrikus formájával találkoztak.

Eifert János képein a színek és a fények játéka lendületes mozdulatokon, csodálatos - túlnyomórészt - női testeken elevenedik meg. A képek messziről kiabálnak, mert itt még a fekete-fehérek is színesek; sodró lendület, maga az élet színezi őket. Ha azt mondjuk, hogy a fotó befagyasztja a pillanatot, akkor azt is el kell mondanunk, hogy Eifert János képei a néző szemében egy pillanat alatt olvadnak. Tűz, víz, levegő elementáris ereje járja át az ívbe csavarodó testek látványát.

A geometria fogalma úgy helyezi keretbe az erőt, mintha a végtelen jelét helyeznénk egy négyzet fogságába. Földi keretek közé szorul ugyan, de benne a mélyen szunnyadó, végtelen erő messzire szárnyal és magasra tör. Az Ars poetica nevű képen a kézzel írott betűkből spirálba rendezett, rendhagyó formában jelenik meg a szöveg. Mi csak állunk előtte, és forgatjuk a fejünket; a kimért, szokványos tekintgetéssel itt mit sem érünk, a befogadáshoz is játék kell.

Hagyjuk, hogy magukkal ragadjanak ezek a rendezetten rendhagyó alkotások (ahogyan a spirálisan kanyargó szöveg olvasása magába szippant), és egy perc alatt világossá válik: Úgy kerülhet a végtelen jele egy négyzet fogságába, ahogyan Eifert János a képen lévő felirattal fogalmaz: „Számomra játék a fotográfia. (…) képzelet és valóság peremén.”

Kunstár Mónika

A bejegyzésben szereplő képeket Szabó Béla készítette.