A második este programja a Budapest Táncszínház Dózis című előadásával folytatódott. A tőlük megszokott stílustól kissé eltérő produkcióval, Jirí Pokorny koreográfiájával érkeztek a fesztiválra.

Álom és ébrenlét határát feszegetve, az éjszakai holdfény szürkesége, a vaksötét és a futurisztikus villódzás egyaránt megjelenik. A kezdő színpadkép, mint egy befagyasztott családi fotó, állókép, amelyen csukott szemmel szerepelnek. Mi a valóság? Mi az ébrenlét? Vagy netán akkor vagyunk ébren, amikor álmodunk? A fények kialszanak, és mi betekintést nyerhetünk a lezárt szemek mögé.

A világításban fénysugarakat, szikrákat, villódzó fényeket szerteszóró fejfedő, mint a gondolati világ futurisztikus leképeződése. Mi zajlik a fejünkben, fut az ingerület, halad az információ, vagy talán vesszük az adást? A két férfi táncos szinkron duettje, mint a nyugtalan forgolódás leképeződése; míg a női szóló inkább a valamiféle „dózis” hatása alatt álló kóma érzetét kelti. A lezárt szemek titokzatos világa izgalmas kérdés, és bebizonyosodik, hogy a téma boncolgatása koreográfusnak és táncosnak egyaránt nehéz feladat.

Hogy mi mekkora dózist kaptunk, és az elegendő-e számunkra, ez talán kiderül majd, miután besötétedik, felkel a hold, és álomra hajtjuk a fejünket…

Mészáros Máté Hinoki című előadása véleményem szerint nem csak a színpadon rendezi át a teret, hanem a nézők lelki világában is. A rombolás, pusztítás, majd újjáteremtés gondolatkörét végigjárva esnek, kelnek, futnak, repülnek a színpadon. A táncosok kontakt technikában jártasan, képlékenyen zúzzák egymást, magukat, talán még a színpadon heverő polifoam morzsalék tömegét is ők szaggatták apró darabokra bemelegítésként.

Ahogyan a zenész, Porteleki Áron élőben üti a dobot, úgy mélyítik, erősítik harcukat önmagukkal, egymással, magával a világgal. Tekintetük ádáz, színpadi jelenlétük tekintélyt parancsoló, nem mernénk nem oda nézni, mert minket is megforgatnak a kiterített polifoam törmelékben, ami látványában a zúzott kő hatását kelti.

A néző szeme azonban előfordul, hogy elfárad, sok az interakció, sok a csattanás, a testek tompa puffanása helyett hallgassuk a dobot, és igen, egy kicsit nézzünk is oda, mi történik a zenésszel eközben. Sámánokat idéző meditatív rítussal üti a ritmust, és a mozgása, heves ütései éppoly érdekesnek látszanak, mint a táncosok megfeszített munkája.

Utolsó erejükig, erős színpadi jelenléttel harcolnak, szenvednek, rombolnak és teremtenek. Mit teremtenek? Egymás testével és saját testrészeik lendületével szétterítve a polifoam törmeléket, egy új teret, új közeget, új tájat, még az is lehet, hogy egy új világot…?

Kunstár Mónika

A bejegyzésben szereplő fotókat Szabó Béla készítette.