A II. Gyermek Táncfesztivál értékes és vidám programjai a Maros Művészegyüttes János vitéz című előadásával folytatódtak. A magyar néptánc gazdag motívumkincséből merítve Novák Ferenc, a darab rendezője és koreográfusa Petőfi Sándor azonos című költeményéhez méltó, kedves és értékes mesejátékot alkotott.

A szöveges, énekes és táncos részek aránya kiváló, a zene és a tánc kellemes összhangban halad a történetmeséléssel karöltve. Jó arányban jelenik meg benne a humor, a játékosság, az egyes részek időtartama optimális, szépen göngyölítik a történet színes fonalát. Akár a huszárok táborában, mindenki a maga helyén, a maga feladatát végzi, hevesen nyargalnak előre.

Amikor Jancsi huszárnak áll, és először lóra pattan, azt a jelenetet nem felejtjük el. A gyerekek „hangos mosollyal” díjazzák, amikor kiadják a vezényszót: „Lóóóra!”, és a botok hirtelen paripává változnak. A katonák vidáman nyargalnak, csizmájuk hangjában visszhangzik az ütemes lódobogás. Ez a motívum a darab folyamán többször megismétlődik, de az elcsépelést kikerülve mindannyiszor rövidebb, egyre inkább jelzésértékű variációban láthatjuk, így a poén végig ütős vagy inkább kopogós marad. És ez nem csak erre az epizódra, hanem a mesejáték egészére elmondható.

Útjuk egzotikus tájakon vezet, jelzésértékűen spanyol és indiai kosztümöket és motívumokat is láthatunk. A mudrák (indiai kézjelek, jelentéssel bíró táncmozdulatok) egy pillanatra elvarázsolják a katonákat, ám nem időzünk sokáig, egy huszárvágással már „Olállááá” meg is érkezünk a mókás és parókás francia király udvarába. A törökökkel való küzdelemből győztesen távozunk, és francia királylány ide vagy oda, Jancsiból hiába lett János vitéz, szíve Iluskáért dobog. Boszorkányok, sárkánykígyó, oda se neki! Mint egy korabeli szuperhős, mindenkivel megvív, és győztesen pattan lóra, vágtat haza élete szerelméhez. Iluska hűségesen várja, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Az előadás végig játékos, a költemény feldolgozásához méltó módon vidám. Ahogy a kezdőképben ábrázolt juhok közt is mindegyiknek van füle, farka, ugyanez az előadásról is a messzemenőkig elmondható. Egyszerűen őszinte és igaz, mint János vitéz és Iluska szerelme. Azt gondolom, hogy ez az előadás talán egy huszárvágással ott is terem az Aranybab díj élmezőnyében.

A fesztivál szerdai napján az Elvarázsolt kastély című darabot láthattuk az Inversedance – Fodor Zoltán Társulat előadásában. Ezen a helyen minden unatkozó csibészből jó kisfiú válik, de csak miután kinyitotta a ládát, amit természetesen TILOS; megzavarta a békésen táncot lejtő lámpaernyők nyugalmát; és megpróbálta rosszaságban utolérni a köztudottan, hírhedten veszélyes koboldokat. A falon lévő két kép életre kel, és az „élő képek” elkalauzolnak minket a kastély házirendjében, amit ugye fontos (lenne) betartani. A koboldok a látogatóval együtt szemvillanás alatt felforgatják a kastélyt és a varázsló lelki békéjét; sőt olykor szó szerint, szédülésig magát a varázslót is.

A díszlet és a kosztümök gazdagon díszítettek. Gyermektáncjáték lévén a lépésanyag lehetett volna változatosabb, és az egyes blokkok időtartama néhol a kelleténél hosszabbra sikeredett. A zenei betétek swinges, koboldosan szaladgálós hangulatát időnként tehették volna változatosabbá más hangzásvilággal megtűzdelve. A szereplők a gyerekek közé is lejönnek a színpadról, közvetlen kapcsolatot teremtenek. „Pacsiznak is velük”, nehogy - ahogy az életre kelő festmények fogalmaztak - elzsibbadjanak a „képtagjaik”. Velem sajnos nem pacsiztak, kicsit el is zsibbadtak a „képtagjaim”.

Ellenben a közös varázslásból nem maradtam ki, bár én szeretem a csibész koboldokat, a közjó mellé állva elmormoltam én is, hogy „Usz-Musz-Koboldusz!”. Megjegyzem, közben azért izgatott voltam, hogy tényleg jó legyen ez a varázsige, és jómagam ne változzak kobolddá. Legalábbis ne itt és ne most, mert ha ez megtörténik, ki fogja tovább írni ezt a blogot…

A két idegenvezető, az „élő képek” kellemes hangja cseng a fülembe: tűnjön el a világból minden rossz és gonosz. Míg a refrént ismétlik, magamban én is mantrázni kezdem, hogy ne feledjem el akkor sem, amikor kilépek a nézőtérről és utamon tovább indulok.

Hogy a varázslat vagy a jó szerencse kinek kedvez, azt a fesztivál végén megtudjuk, mert ma ismét folytatódik a verseny a rangos Aranybab díjért.

Kunstár Mónika

A bejegyzésben szereplő képeket Szabó Béla készítette.