Ha valaki gyorsan tájékozódni szeretne a hazai táncművészet állapotáról, töltsön egy hetet júniusban Győrött. Idén 11. alkalommal rendezi meg a város és a Győri Balett a Magyar Táncfesztivált: az eseménysorozat igyekszik a hazai táncművészet minél szélesebb spektrumát bemutatni, a közönség klasszikus balett, kortárstánc és néptánc, sőt, újcirkuszi produkciók közül  válogathat, s szabadtéri koncertek, táncbemutatók kísérik végig az előadásokat. A Győri Balett minden évben pályázatot hirdet, majd a jelentkező produkciók közül sokféle – kívülről nézve átláthatatlanul sokféle – szempontot számba véve válogat. A tájékozódás éppen ezért messze nem teljes körű: az együttesek nem feltétlenül legfrissebb előadásai kerülnek terítékre és a program nem tükrözi hűen a különböző táncos műfajok egymáshoz viszonyuló mennyiségi és minőségi állapotát – gondolok itt arra, hogy a létrejött alkotásokhoz képest arányaiban kevés a kortárstánc, s nem is a leginkább kísérletezős fajta –, de kétségtelen, hogy érdekes és tanulságos végigkísérni ezt a hetet Győrben. Én többedjére maradok itt és még sosem bántam meg, s nem csak a tánc, de a hangulat és a kedves fogadtatás miatt is mindig érdemes visszajönni.

 Az első nap mindig sok-sok megnyitóval kezdődik, az idén szerencsére nem vitték túlzásba a köszöntők számát és a hosszát sem, erény, hogy a szervezők tudnak célratörőek és hatékonyak lenni. A Győri Nemzeti Színház Csillártermében Pysar Yuri festőművész Piano című kiállításának megnyitóját hallgattuk meg. Az ukrán származású srác balerinákat, pontosabban azok pihenéskor kiélesedő, mozgásban elmosódó körvonalait festi meg. A képeken szinte sosem látunk teljes alakokat, mint ahogy a táncosoknak is egy-egy mozdulatára, testtartására emlékezünk, a kevésbé fontos testrészek beleolvadnak a háttérbe, eltűnnek az emlékezet süllyesztőjében. A kiállítást Hammerstein Judit, a Balassi Intézet főigazgatója nyitotta meg, s elmondta, hogy a tánc kiváló utaztatható termék lehet, hiszen az érzéseket és a gondolatokat a gesztusok és mozgások nyelvén közvetíti. Igen, ez bizony így van, csak utaztatóra lenne szükség. Néhány szót Pysar Yuri is szólt, de az ukránt nem értettük, a tolmács pedig olyannyira koncentrált, hogy a hangerő sajnos elszállt. Sebaj, kedves és meghatott arccal állt a festő, s ez azt a pár percet szépen ki is töltötte.

A Nagyszínpadon is köszöntővel indult az est, dr. Somogyi Tivadar alpolgármester méltatta a fesztivált és annak évtizedes hagyományát, majd Kiss János, a Győri Balett igazgatója ragadta magához a mikrofont, főként a tánc győri diadalát és a fesztivál minőségre való törekvését említette rövid beszédében. A programsorozat reklámfilmjét is megnéztük.

A kisfilm olyan, mint maga a fesztivál: a szerteágazó célokat és stílusokat próbálja közös nevezőre hozni.

És végre az előadások.

A színház előtti téren bemelegítésképpen, még a megnyitó előtt láthattunk néhány etűdöt a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola tanulóitól, a nagyszínpadi megnyitón Gláser Mártont néztük, aki az iskola hírnevét a XII. Tanzolymp Berlin verseny első helyezettjeként öregbítette. A díjnyertes szóló szinte megható: Gláser Márton nagyon szép technikával, lendületesen és bátran (a közönségre az első pillanatban kinézve, szinte rákacsintva) táncol. Az izolációs gyakorlatok, forgások, brake dance-hez hasoló mozdulatok mind szépen és áttüzesedve sikerültek, a klasszikus és az elektronikus formák és zenék szerencsésen, okosan találkoztak.

Az est következő produkciója a Győri Balett Uneven (Kizökkent) című alkotása. Cayetano Soto 2010-ben készítette a koreográfiát az Aspeni Santa Fe Balett részére, ezt hozta most Győrbe. Bizonyosan változtatott néhány dolgot az előadáson, David Lang izgalmas zenéje Győrben például sajnos csak felvételről szól, az első változatban részben élő zene kísérte a táncosokat, ami sokat dobhat egy előadáson:

A Győri Balett azonban így is büszke lehet, hiszen nagyszerű ritmusú, kiváló technikájú, meggyőző lendületű, erős táncot adtak elő. Soto koreográfiájában William Forsythe örökségére utaló jelek meglehetősen sűrűn fordulnak elő; a férfiak tolják és húzzák a megmerevedő, kecses női testeket. A táncosok végtagjai merevek és feszesek, hirtelen és erőteljesen változtatnak irányt, gyors rángás fut végig a törzseken, a nyílegyenes lábak rúgnak, a csípők kifordulnak, majd vissza. A testek geometrikus alakzatokat vesznek fel, szögletessé, másodpercmutatóvá, meghatározott ritmusban és szögben mozgó és meghajló gépekké válnak. Sotot az egyensúlyból való kiesés, kizökkenés foglalkoztatta, s ennek megfelelően nem csak az előadók teste ugrik ki egy-egy merev, megfeszített pózból vagy mozdulatból, hanem maga a padló is: a színpadot egy széles fehér sáv szeli keresztbe, ami az egyik sarokban hirtelen megtörik és az ég felé halad tovább. A szőnyeg felfelé ágaskodó háromszög alakzata ugyanúgy ismétlődik a táncosok testén (sokszor állnak meg háromszöget formázó terpeszben vagy csoportban), mint ahogy a színpad színei: a fekete és a fehér élesen elkülönül a kétszínű padló és az éles fények segítségével, s a kosztümök is elegáns, finom, de határozott vonalakkal osztják fehérre és feketére az előadók testrészeit.

A közönség teljesen feldobódva megy szünetre.

A második szakaszban a Magyar Táncművészeti Főiskola diákjainak Bolerója kezdett. Kulcsár Noémi gondos kézzel készített koreográfiája egyrészt követi a zene fokozatos építkezését, másrészt a színpadon megjelenő párok számával is izgalmasan játszik. Az előadás halvány fénykörökbe állított párok óvatos mozgásával nyit, majd erős, sárga fényben egy fú és egy lány keresi egymást. A mozgásanyag és a kosztüm is ízléses és üde (az egyszerű, lila ruhák csak a lányok derekán fodrozódnak latinosan), ugyanakkor játékos. Az ismétlődő mozgássorok (melyeknek a technikai felkészültséget kell demonstrálniuk) az alakzatok változatos formáinak, a hullámokban színpadra érkező majd eltűnő párok ötletes elrendezettségének hála szórakoztatóak, és harmonikusan illeszkednek a zenéhez. Bizonyos elemek végrehajtásakor felfedezünk ugyan kisebb-nagyobb elmozgásokat, de ez bizonyos értelemben a vizsgaelőadások velejárója. Kulcsár Noémi Bolerója a diákjai és a közönség igényeit egyaránt szem előtt tartja.

A Nagyszínpadon utolsóként a Magyar Nemzeti Balett lépett fel. Az Örvény eredetileg Lukács András pas de deux-je, melyet 2010-ben kilenc párra bővített ki. A szóló pár mozgássorát a produkció különböző pontjain „osztotta szét”, egy hosszabb szakasz maradt a végére, melyben Carulla Leon Jessica és Liebich Roland szenvedélyes és fájdalmas mozdulatsort mutatnak be. Az Örvény technikailag nehéz, hangulatilag szomorú, selymesen keserű. Az előadás hű marad a címhez; tempós, körkörös mozgásokban és alakzatokban bővelkedik, sodrása a vizesség érzetét kelti az emberben, mely impressziót a ruháknak a hátakon megfigyelhető csepp alakú záródása is fokozza. Philip Glass zenéjét érzékivé változtatják a főként klasszikus elemeket bemutató, de modern, földtechnikákat is alkalmazó táncosok, mindannyian egy hosszan tartó, lágy sodrás részei. Lukács András örvénye romantikusan érzelmes, ugyanakkor rendkívül szabályos és rendezett – a táncosnők haja is parancsszóra, rendezetten bomlik szét – e kompozíciós letisztultság miatt pedig csak kívülről szemléljük a hullámokat és a vizet, nem aggódunk, hogy a nézőtérről esetleg mi is belepottyanhatunk.

 A megnyitó végén meglepetés is ért minket: a Herendi Porcelánmanufaktúra Életműdíjat adományozott Novák Ferenc "Tatának". A nézőtér állva tapsolt.

Kisfaludy terem

Az első nap utolsó előadását, Federico García Lorca történetét átdolgozó Bernarda Alba házát a Forte Társulat mutatta be. A spanyol társadalom elmaradottságáról is szóló klasszikus műből Widder Kristóf koreográfus csupán a generációk közötti feszültségnek és a fiatal nők erőszakkal, kényszerűségből elfojtott szenvedélyének bemutatását hagyta meg. Az előadás egészén nyomasztó hangulat uralkodik, melyet sajátos – könnyedén beazonosíthatjuk Horváth Csaba iskoláját – gesztusok elegáns, pontos és rendkívül erős mozdulatok többszöri ismétlése alakít ki. Az apa nélkül maradt és a férfiaktól elzárt lányokat hosszú ideig csak háttal látjuk, stilizált, némileg spanyolos mozdulatokat tesznek – finoman és erőteljesen, hirtelen emelik, majd lassan ejtik le kezüket. Lőrinc Katalin talpig feketében, szigorúan felkötözött hajjal, lassú léptekkel, összekulcsolt kézzel jön be. Az apró, idős anya a nézésével is rendre utasít, feszes és egyenes tartása, határozott, hideg mozdulatai parancsolóak – megtanítja a lányokat arra, hogyan kell minden kétséget és szabálytalanságot kizáró módon összekulcsolni a kezeket. Az előadás során a családon belüli hierarchia és a kényszerű viselkedési szabályrendszer finoman és esztétikusan kirajzolódik, s közben az elődadók jelenléte, koncentrációja mit sem veszít erejéből. A könyörületet nem ismerő matróna, Bernarda ellen a legkisebb lány, Adela lázad: először apró mozdulatokkal lóg ki a sorból, később a fekete gyászruhára egy hosszú zöld szoknyát is felhúz. Gyöngy Zsuzsa ártatlan és vakmerő, tiszta tekintetű lányt játszik: nem csak a mozdulatai, de arca, szeme is beszédes.

A történet tragikus kimenetele nem kétséges, a formanyelv gondosan összeállított, a zene találó (Bakk-Dávid László), az előadók és Lőrinc Katalin bravúros teljesítményt nyújtanak. A történet mesélése vontatott kissé, ám ez lehet, hogy csak a saját előfeltevéseim miatt látom így. A Forte jellegzetessége, hogy a tagok adottságainak és képzettségének hála az előadásaik nagy részében a „fizikalitás”, a mozgás ugyanolyan fontos, mint a szöveg, a beszéd; a két komponens kiválóan kiegészíti és támogatja egymást. Ebben az előadásban Pallag Márton a mesélő szerepébe bújik: egy hatásos belépő után a színpad szélére vonul és időnként onnan mond be néhány mondatot. Widder Kristóf pont azzal a társulattal dolgozva választja külön a testet és a hangot, amelyik leginkább képes e kettő nagyszerű szintetizálására és dinamizálására.

Sándor Zita

 A szerző az Emberi Erőforrások Minisztériumának Fülöp Viktor-ösztöndíjasa.