A harmadik nap újra alkalmat ad arra, hogy hangsúlyozzam a gyermekelőadások fontosságát. Szerencsére a közönség is hasonlóképpen vélekedik, ennek nagyszerű bizonyítéka, hogy a tanév vége ellenére (vagyis a csoportos iskolai színházlátogatások idejének elmúltával) harmadik alkalommal telt meg szépen a Bartók Béla Megyei Művelődési Központ gyermekekkel és szülőkkel.

A szép Cerceruska legerősebb eleme a zene. A Neofolk együttes (Bonyár Judit, Bergics András, Egerváry Mátyás, Hűvösvölgyi Péter) az előadás számára írt, a színpadi történésekhez illeszkedő szellemes, népzenei és világzenei elemeket vegyítő dalokat a színpad hátsó felében ülve adja elő. A komplex és játékos kompozíciók egytől egyig magas színvonalúak, önálló koncerten vagy lemezen is megállnák a helyüket. Benedek Elek meséjét a koreográfus Demcsák Ottó kiegészítette néhány szereplővel, s talán attól tartott, hogy nem követhető a történet, így fölösleges módon keretbe foglalta néhány mondatnyi, magyarázó narrációval. Pedig a színpadi események nagyon is világosak, Cercersuka (Tiszolci Lilla) és testvére, az őzzé változott Élia (Szalai Dóra) kalandjai, csapdába esésük és megmenekülésük bájos és szórakoztató, a színpad közepén álló nagy fa és az időnként beúszó árnyjáték biztosítják a produkció mesés és varázslatos jellegét. A koreográfiában viszont akad némi kivetni való. A nem különösebben ötletesen összeállított mozgásanyagot és a táncosok pontatlanságait azonban ellensúlyozza az előadók derűje és a kedves, játékos hangulat. Utóbbihoz nagyban hozzájárulnak a harmonikus színekkel és fifikás szabásvonallal megálmodott jelmezek (Torbán Eszter Tünde). Gyermekelőadások esetében mindig történetmesélésről van szó, a mozdulatok absztraktságához, a hangulatok és érzelmek testtel való kifejezéséhez először mankók segítségével szoknak hozzá a gyerekek. Demcsák Ottó egyrészt bebiztosítja magát, a táncosok az eseményeket és a szereplők között alakuló erőviszonyokat grimaszokkal, eltúlzott arcjátékkal, apró, kifelé mutatott gesztusokkal teszik egyértelművé (ez egyébként az esetek nagy részében jópofa), másrészt óvatoskodik, kesztyűs kézzel bánik a koreográfiával. Igaz, hogy a Sopron Balett tagjai igencsak eltérő képzettségűnek tűnnek, de gazdagabb, összetettebb mozdulatsorokat is biztosan jól végrehajtottak volna, a brake dance-t járó kutya és a klasszikus balett mozdulatokat bemutató gazdi kettősének alakulását szívesen néztem volna tovább.

 A Nagyszínpad teljes műsoridejét a Magyar Nemzeti Táncegyüttes (a volt Honvéd Táncszínház) foglalta el. A Napszédítő című koreográfia impozáns képpel kezdődik: magasba érő, félig átlátszó paravánok előtt táncol az együttes hímzett, színes matyó öltözetben. Föntről fém keretekben belógatnak néhány piros-fehér hímzést (párnát, terítőt), s távolabb egy órát is. A mutatók kattogása átüt a zenén és az éneken (ami előbb felvételről bejátszott, majd élő), a tér közepén fekete ruhában álló férfi és nő szaggatott mozdulatokkal törölgetik egymás arcát. Az idő minden egyes izzadságcsepp letörlésével tovább szalad, egy ügyes váltással a fiatal kettőst egy idősebb pár váltja fel. Míg a vidámságtól és erőtől, lendülettől kicsattanó fiatalok – akik hasonló mintázatú és stílusú ruhájuk miatt összetartoznak, ugyanakkor a színek különbözősége folytán mégiscsak eltérnek egymástól – zavartalanul ropják a táncot, addig az idősek összetöpörödnek, s a gyászoló, kendős asszony magára marad. A bevezető szekvencia átgondolt és formaérzékeny dramaturgiát sejtet, ám a továbbiakban ez nem bizonyosodik be. Az előadás a következőkben egyszerű logikát követ: a bemutatni kívánt tájegységek táncai egymást követik, az élőzene váltakozik a felvételről bejátszott dalokkal. Belebeg még néhány szentkép és tükör, de az egyes viseletek és táncok pontos és tetszetős bemutatásán túl nem történik más. A váltások ügyetlenek, míg az egyik csoport levonul és a másik felér a színpadra, addig egy rövid, hangszeres szólót ad elő a mostohán kezelt zenekar egy-egy tagja – a zenészek az egyes számok között ki-be költöznek a színpadról, nincs eldöntve, hogy látszódniuk kell vagy sem, a függöny mögül félig belógó alakok és öltönynadrágok az előadás elvarratlan cérnaszálai. A Napszédítő kiváló oktató anyag lehetne, olyan, mint egy múzeum: nagy szaktudással, precízen, esztétikusan végrehajtott szekvenciák segítségével ismerteti meg a nézőt a különböző táncokkal és dalokkal (csak a szakaszok előtt belógatott címkék hiányoznak, melyek tájékoztatnak az aktuális tájegység nevéről, földrajzi elhelyezkedéséről). Ez a szerkezet és felfogás azonban nem korszerű, a felvételről bejátszott zenés szakaszok alatt látható hatalmas, kör alakú vetítővásznon – melyen fölülről vagy kinagyítva ugyanazt látjuk, mint amit a táncosok élőben, a szemünk előtt produkálnak – nem teszi azzá. Rövidebb szakaszok erejéig túl tud lépni a koreográfia a formagyarkorlaton: pasztell színekbe öltözött nők csinos szalmakalapokban, naptól kiszívott, sárga háttér előtt játékosan évődnek egymással, s feltűrt szoknyával legényesbe kezdenek, sőt, a megjelenő legényeket is szemtelenül utánozzák. Kár, hogy a tökéletes technikát nem állítják többször hasonlóan ötletes jelenetek szolgálatába.

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes a Kodály Zoltán Páva-variációk című művére készített koreográfiával zárt. Zsuráfszky Zoltánt megihlethette a Fölszállott a páva tehetségkutató televíziós verseny, s egy népi szokásokat és játékokat bemutató példaelőadást alkotott Kodály változatos megoldásokat kínáló zenéjére. Egy szépen kidolgozott, hímzett hatású páva vigyáz a színpadi történésekre: piros boros üveggel a fejükön előbb kiterített szoknyában üldögélnek, majd lépegetnek a lányok, a férfiak botos táncot járnak, előkerülnek a betyárok, szűrök és subák, sőt maga a halál (illetve egy annak beöltözött férfiú) is előugrik egy kaszával a kezében s egy gólyalábassal az oldalán, áldozatát rögtön szomorú férfiak kísérik és jajongó-hajlongó asszonyok búcsúztatják (olyannyira sikeresen, hogy néhány perccel később a halott veszi üldözőbe a kaszást). Profi szintézis, formailag minden a helyén van, a végrehajtás is példás. A legizgalmasabb mégis az a kakukktojásszerű jelenet, amiben három lány bábszínházas játéka kapott helyet: két kifeszített terítő mögött bújócskáznak, s egy-egy kép alkalmával nem látszik ki csak egy-egy testrészük: fenekük, papucsuk, csíkos harisnyájuk vagy a két, hosszú copfjuk. Ez az apró jelenet alkalmat adott arra, hogy a sokszor látott helyzetből, alakzatból kiszakítva figyeljük meg a viseletek egyes részeit, hogy rácsodálkozzunk színükre, alakjukra, jellegükre – a mögöttem ülő kisfiú hangosan fel is nevetett az ég felé álló lábakat látva.

 A Kisfaludy teremben egy Marosvásárhelyről érkezett produkciót nézhetett meg a közönség. Az Imádság háború után 2014-ben készült, az első világháború kitörésének száz éves fordulójára emlékezik vele a Maros Művészegyüttes. A színházba e kései időpontban betérők átgondolt, szépen felépített táncszínházi estének voltak tanúi. Kásler Magda erőteljes, tiszta hangon énekel arról az időszakról, melyben „bűnösök és jók egyként keserülnek”, a szomorú füttyszóval kísért dal szövegét Tollas Gábor olvassa fel. Az előadást végigkíséri a gondosan egymásba szőtt hármasság: Bonczó István mindenképp dicséretet érdemlő zenéje, a háborús időkben született szövegek és a tánc. A komponensek egyszerre és egymást felváltva vannak jelen, gördülékenyen adják át egymásnak a „szót”, a terepet. A színpadon csak néhány szín dominál, a padok és barakkok oldalát imitáló falak barnák és zöldek, a férfiak zöld katonai ruhában, kemény sisakokkal táncolnak, a nők egyszerű, piros ruhát viselnek. Míg a férfiak erőteljes mozdulatokat téve, hangos toppanásokkal „indulnak”, addig a nők hosszasan és finoman pörögnek, forognak mellettük. A sokszor ismételt mozdulatokat idővel kénytelenek egyedül végezni, az elszállingózott férfiak helyét kihagyják ugyan, de már csak magukat ölelik, saját kezüket fogják. A katonák vigadozva, legényest táncolva utaznak a füstös vonaton, a táborban pedig viccelődnek, egymást ijesztgetik a vállról vállra járó géztekerccsel. Varga János rendező-koregráfus egy általános, számtalan katonával megesett történetet mesél el (útra kelés, utazás, a háború borzalmaival és a halállal való szembesülés, rettegés és hazatérés), s a háborúban megtapasztalható szenvedések stációinak bemutatására nagyszerűen használja fel a néptánc elemeit. A férfitánckar erőteljes dobbantásai és csapkodásai géppuskaropogássá sűrűsödnek össze, a fémsisakok földhöz csapódása egy-egy élet elmúlásának gongja. A férfiak és a nők könyörgései összemosódnak, egymás mellett, de egymásra rá nem nézve, egymást meg nem látva táncolnak, a Miatyánk sorait közé háborús emlékek ékelődnek be. A koreográfia komplex és átlátható, sőt átérezhető, egyszerre felemelő és lesújtó – a fokozások és a szünetek a megfelelő helyre kerültek, az egymásra tolások és csúsztatások jól időzítettek. A háttérben vetítést is látni, amire a többi eszköz kidolgozottsága miatt nincs szükség, s talán az előadás közepén, a gézjáték és az egyik katona megőrülése alkalmával gyengül a zene és a mozgás összhangja. De ez már csak szőrszálhasogatás. A Maros Művészegyüttesnek még olyan fontos tanulság hatásos megjelenítésére is volt gondja, mint a háború emlékké való formálódása: a három részre eső országban furcsa, idegen pozíciókat megjelenítő szobrok őrködnek a múlt árnyai felett, s a katonák hazaérvén nem tesznek mást, mint a háború előtti mozdulataikat járják újra. Hamis nosztalgia iránti vágyuk érthető, de önmaguk ismétlésével és a történtek torz emlékműinek kiállításával önsorsrontó módon a háborúk és a borzalmak visszatérését teszik lehetővé, sőt, törvényszerűvé. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokat ébreszt az előadás – mint a bejegyzés hosszából is kiderül, engem is tűzbe hozott.

https://www.youtube.com/watch?v=Bc8IO2EvkDE&feature=share

Sándor Zita

 A szerző az Emberi Erőforrások Minisztériumának Fülöp Viktor-ösztöndíjasa.