Test és lélek kapcsolata, az örök körforgás gondolata, spirituális utazás alakította szentéllyé ma a Győri Nemzeti Színházat.

Délután a Kisfaludy teremben került sor a Műhely folyóirat Tánc című tematikus kiadványának bemutatójára, amely egy különleges performansszal kezdődött. A Lelkem teste című produkció Bombicz Barbara, Nádasi Rozália, Telek Nina, Vass Álmos és Kozalk Tibor közös munkájának eredménye, amelyben a tánc, a vetítés, az árnyjáték egyaránt helyet kapott. A performansz elején a kivetítőn mintha egy sejtet látnánk, amelyben buzog az élet és megszületik belőle az ember (Bombicz Barbara). A tánc és a vetítés végig szoros kölcsönhatásban van egymással, mintha egyik nem létezne a másik nélkül. Miközben a vásznon kirajzolódnak egy élet különböző állomásai (Nádasi Rozália és Vass Álmos munkája), Bombicz Barbara és Telek Nina árny-táncában mutatkozik meg test és lélek kapcsolata, összhang és diszharmónia.

A performanszról később egy-két izgalmas részletet is megtudtunk, például, hogy Nádasi Rozália és Vass Ádám írásvetítőt használt, vagy hogy Kozalk Tibor zenéjét a mozdulatok és a dramaturgia határozta meg. Majd Dr. Horváth Nóra főszerkesztő mutatta be vendégeit, akik mind fontos tartalommal járultak hozzá a Tánc című tematikus kiadványhoz: Dr. Bólya Anna Mária, a Magyar Művészeti Akadémia kutatója, Dr. Sirató Ildikó egyetemi docens, Dr. Gálboryné Manninger Zsuzsanna kutató, Pápai Miklós festőművész, Nacsa Lilla Daniella látványtervező művész, Szabó Béla fotóművész.

Az érdekes beszélgetésben szó esett a táncról, mint rituáléról, a tánc és a színház szerves kapcsolatáról, az archiválás, a dokumentálás fontosságáról, a táncfotó küldetéséről és kihívásairól. A beszélgetések alatt pedig a kivetítőn láthattunk fotókat a kiadványról, táncos tematikájú festményekről, rajzokról. A kiadványban a tánccal sokféle megközelítésben találkozhatunk, és mint kiderült, művészdiákok által alkotott ötvenegy festmény is helyet kapott benne.

Valóságos szentélyt varázsolt a Győri Nemzeti Színházból a kizárólag női táncosokból álló koreai Mutdance. Bemut című estjük, amely a 10. Színházi Olimpia keretén belül volt látható, három különböző, mégis nagyon egységes koreográfiából állt.

Az első darab, a 101%, amely a jelenlegi művészeti vezető, Kim Jung-a munkája, számomra az elemek egységét foglalta magába. A földet a tánc kiindulópontja jelképezte, a víz az egymásba folyó mozdulatokban, a levegő a suhanásokban, a karok lebbenésében mutatkozott meg, míg a tüzet a nap testesítette meg, a forró fény, amely után mindannyian vágyakozunk.

Az egyedi mozdulatokat láthatóan a légzés, a LÉLEK-zet irányítja. A táncosok szinte állandó kapcsolatban vannak a földdel, mégis hihetetlen légiesek. Nem a gravitáció ellen, hanem azzal együtt dolgoznak, miközben az ég felé törekednek. Weöres Sándor szavai jutnak eszembe: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” És mintegy végszóra a színpadon ténylegesen leereszkedik egy kötéllétra, csábítóan hívogatva azokat, akik a magasságokra vágynak.

A Revealing Breath II (a teremtés alapja) című produkció igazi buddhista meditáció, mind látványban, mind a mantrákkal teli zenében is. Az együttest alapító Kim Young-hee darabjában a fehér ruhába öltözött táncosnők szinte alig, vagy hihetetlen lassúsággal mozdulnak.

Néhányuk ülve, mások állva koncentrálnak légzésükre. A táncosok teljesen jelen vannak ebben a tiszta állapotban, és számomra is megáll az idő, elvesztem a jelenben, még egy pillanatra sem kalandozom el gondolatban. Mennyi minden történik a mozdulatlanságban!

A második felvonásban egy csodálatos szertartáson vehettünk részt. Az Immortal life through passage of time című darab, ugyancsak Kim Young-hee alkotása, hagyományos buddhista csengőkkel kezdődött, majd maszkokat viselő nők suhantak be a színpadra. Akár halotti maszkok is lehetnének, és bizonyos szempontból azok is, hiszen életünk folyamán lelki értelemben többször halunk meg majd születünk újjá. Akárhányszor véget ér egy ciklus, nem léphetünk tovább anélkül, hogy ne változnánk, hogy ne tennénk le egy újabb álarcot.

A mozdulatok is ezt a folyamatos áramlást fejezték ki, hol nyugodtan, hol pedig szinte harcias energiával. A régi és új közötti átmenet nem mindig zökkenőmentes. Ám az élet körforgása a változásra, az elengedésre, az új befogadására kényszerít, vagy éppen inspirál – attól függően, ki hogyan éli meg. A Mutdance előadását nézve konkrétan éreztem, ahogy fokozatosan levetem régi álarcomat, amelyre már nincs szükségem, ahogy a bizonytalanságot felváltja a belső szabadság érzése, és az előadás végére szinte a táncosokkal együtt haladtam a fény, valami új felé.

A spirituális utazás után ideje volt ismét leszállni a földre, és kimenni a színház elé, ahol az El Paso Táncstúdió csapata tanított szalon és karibi táncokat.

Fotók: Jekli Zoltán, Katona Zoltán