A XII. Magyar Táncfesztivál harmadik estéje a hagyományok tiszteletének és megőrzésének jegyében zajlott. Délutántól kezdődően a II. János Pál tér szabadtéri színpadán a Kisalföld Táncműhely, a Regős Táncműhely és a Csobolygó Néptáncegyüttes ingyenesen látogatható előadását láthattuk.

A magyar folklór formakincséből összeállított csokor kiváló bevezetőül szolgált; a néptánc est zárásaként pedig a Duna Művészegyüttes Tavaszi szél című előadását láthattuk.

Így helyezték méltó keretbe a Magyar Állami Népi Együttes produkcióját, akik a a XII. Magyar Táncfesztiválra a Megidézett Kárpátalja című előadással érkeztek.

Az előadás egyrészt múltidézés, másrészt prezentációja hazánk gazdag népi kultúrájának; amelynek őrzése, ápolása határainkon innen és túl, szép hivatás, feladat és kötelesség.  A táncosok viselete a Keleti-Kárpátokban, és annak előterében élő népek egyedi, jellegzetes motívumait vonultatja fel. Színes kötényekből, díszes mellényekből alkotott gazdag látványvilág tárul elénk. Pál István „Szalonna” és zenésztársai lelkesen húzzák a talpalávalót. A népzene és a néptánc szoros együttélését hangsúlyozva a zenészek a táncosok közt játszanak a színpadon. Amikor elhangzik a híres kuruc nóta „Te vagy a legény, Tyukodi pajtás”, a színpadról már olyan életerő sugárzik felénk, hogy megszületik az érzet: Magyar néptánc? Igen, ez az, amiért szeretjük.

A háttérben fehér szalagfüggöny húzódik, amelyre elmúlt idők fekete-fehér képeit vetítik. A felület azonban részekre tagolódik, nem képez egy összefüggő egységet, a képek megtörnek rajta. Értelmezhetjük ezt a töredezettséget a történelmi múltra való utalásként; de lehet, hogy egyszerűen csak idővel így esnek darabokra a mi emlékképeink is.

A múltidézés drámaiságát hamarosan zendülő lelkesedés váltja fel, amikor egy legényessel elhangzik a jól ismert „Hej élet-élet, betyár élet” refrénű nóta. Mihályi Gábor, rendező-koreográfus az egész előadást betyárosan hullámzóvá teszi; az ábrázolás, a tettre hívás, és a megható pillanatok egymás után váltakoznak, de arányosan egyensúlyban maradnak. Mondanivalója súlyát egyértelműen érezhetjük anélkül, hogy az ránehezedne a vállunkra.

Négy dobos érkezik fehér öltözetben. Minden egyes ütéssel ritmusokba hajszolják a táncosokat, akik sűrű, ugrós, dobogó lábmunkával válaszolnak a dobütésekre. Majd a szalagfüggöny összezárul a zenészek mögött, és Herczku Ágnes hangja tölti be a teret. A háttérben erdők, mezők vetített képei, és mi tovább repülünk a népdalok szárnyán. Mivel a Keleti-Kárpátokban élő népek kultúrájából kötött csokrot látunk, a dalok is több nyelven szólalnak meg.

Koszorúval a fejükön lányok érkeznek a színpadra. Lépteikkel lassú láncban vonulnak, körben haladnak, füzértáncuk közben karjukból alkotott kapukon bújnak át; a természet tiszta, szűzies tavaszmotívumát idézik. A háttérben az idéző, aki a rítus szimbólumaként értelmezhető fát hordozza a hátán; ennek ágaira aggatják sorban a lányok a koszorúikat. Azonban a szertartás végeztével díszeit lerázza magáról, és a koszorúba kötött színes virágokat a földön hagyva, távozik.

A függöny szalagjai közül kezek nyúlnak ki; férfiak és nők szerszámokkal, eszközökkel jönnek a színpadra. Kezükben a dolgos hétköznapok kellékei: kasza, sarló, gereblye, balta, seprű, vödör, és kosár. Az idéző újra feltűnik, és egy üres madár kalitkát hoz a kezében. Vajon mi hiányzik a kalitkából, a szabadság jelképe vagy a boldogság kék madara?

Mint egy sötét téli estén, fentről egy lámpa ereszkedik le, amit lengésre késztetnek, hogy az heves ingamozgásba kezdjen. Fehér ruhában, mezítlábas lányok, majd férfiak jönnek, miközben fekete-fehér faluképeket látunk a háttérben. Majd megmozdul a függöny, és álarcok néznek ki mögüle. Viharos szél zúgását halljuk, és a szalagok úgy zörögnek, mintha egy sötét erdőben a fák ágas-bogas rengetegében próbálnánk kiutat találni; miközben rémisztő, szőrös kucsmás, busóálarcos emberekbe botlunk.

Élőzene, tánc, énekszó együtt él a színpadon, ahogy a különféle népek, közösségek egymás mellett élik mindennapjaikat. Kultúrájuk, hagyományuk, gyakran vallásuk is más, de örömük és bánatuk ugyanaz az emberi érzés. A fohász, amely elemi erővel tör az ég felé, még ha különböző nyelveken szól is, mindenkinek ugyanazt jelenti; összeköti őket a szükség órájában. Ezt érezhetjük, amikor az együttes tagjai egyszerre énekelni kezdenek, mintha a templomban állva az énekeskönyv sorait hallanánk. Még ha a nyelvhasználat miatt nem is értem, a dallam és a tiszta hangok beleszorítanak a székbe, erejük elementáris erővel söpör végig a nézőtéren.

Természetesen helyet kap az előadásban a cigányság tánca is a maga erejével, szenvedélyével. A lányok ököllel ütik a férfiak mellkasát, ők pedig a hajuknál fogva húzzák vissza a fehérnépet; miközben a kanna-zene sajátos hangzását és ritmusvilágát élvezhetjük. Az előadás vége felé közeledve elmaradhatatlan motívum a legényes tánc. Fiaink a munkácsi tömlöcről énekelnek, a lassabb dallamot azonban gyorsabb legényes mozdulatokkal törik meg; előkerülnek a fokosok is. Ezzel kissé megfűszerezik a hagyományos férfi táncot, ne mondhassa senki rájuk, hogy bárhol is sótlan lenne a kínált étel.

Közeledve a nagyfináléhoz (amire ezek után igenis várunk, hogy nagy legyen) tollas kalapjukban még a cimbalmost is arrébb tolják a színpadon. (Szerencsére hangszerével együtt kerekeken gurult, de ha nem így lett volna, ezek a legények akkor is gond nélkül odébb tették volna.) Az utolsó páros táncok alatt végignézve az együttest, jó érzés látni, hogy nem csak huszonéves arcok vannak a színpadon.

Miután eldöntötték, hogy „Debrecenbe kéne menni”, az előadás végén kétségtelen, hogy nem csak „Te vagy a legény, Tyukodi pajtás”, hanem leány, legény egyaránt; és minden színpadon mozgó táncos, énekes és zenész derék munkát végzett. Itt a bizonyíték, hogy évszázados hagyományaink, bennük az egymás mellett élő népcsoportok színes és változatos kultúrájával, ma is megmagyarázhatatlan erővel hatnak ránk. A jó magyar vendégszeretethez híven, szerencsére lehetett repetázni, mert a közönség vastapssal marasztalta az együttest. Kétség nem fér hozzá, megadták a módját!

A jogos ünneplés közben a színpadra érkezett Mihályi Gábor, rendező, koreográfus, művészeti vezető és Kiss János, a Győri Balett igazgatója, aki bejelentette, hogy az előadás közben lezajlott Magyarország – Portugália labdarúgó mérkőzés végeredménye 3:3 lett. Így a tapsviharban már nem is volt kérdés, hogy a Magyar Válogatott tiszteletére még egy ráadás, mint a hurrikán fog végigsöpörni a színpadon.

Kunstár Mónika

A bejegyzésben szereplő képeket Szabó Béla készítette.