Látták már Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmjét? Arra hivatkoznék, mert azt értem, hogy most itt vagyok; de arra, hogy mikor szálltam be az autóba, ami ide hozott, nem emlékszem (eddig úgy rémlett, hogy gyalog jöttem). Mindenesetre most hevesen forgatom a fejem, vajon hol ülhet Ernest Hemingway?

A színpadon élőzene, tangóharmonika szól, a párizsi mulatók hangulata fogad minket, amikor a nézőtérre érkezük. A színpad előtt és a színpad két oldalán is kisebb kerek asztalok és tonett székek várják a közönséget (megjegyzem, nem hiába), a bátraké a szerencse! Első perctől kezdve kontaktust teremtenek a nézőkkel. A revühangulatot idézve a show részeként a hölgyek „jutalomfalatot” osztanak először szolidan kézből, aztán lábról, sőt még a harisnyás, csipkedresszes, kerek popsiról is. A játékot nem lehet megúszni, a férfiembernek a falatot szájjal kell átvenni, addig pörög a zene, és tapsol a közönség, amíg szent kötelességét nem teljesítette. Aki volt olyan bátor, és a színpad előtt közvetlenül foglalt helyet (most viselje a következményeit, és majd ha ráérünk, sajnáljuk, ugye…). A férfi akrobaták puszit kérnek az arcukra a hölgyektől, hogy ők se maradjanak ki a jóból.

Volt itt kötéltánc (némi táncmozdulattal fűszerezve), trapéz, karika, kötél, rúd és német kerék, valamint „szempihentetőnek” egykerekű bicikli és zsonglőrmutatvány is. Szinte görcsben állnak a kezeim a virtuóz mutatványok láttán, amiket biztosítás nélkül hajtanak végre, úgy szurkolok nekik; és annyira leköt a látvány, hogy még a keresztbe tett lábam is elzsibbad, mert elfelejtem átcserélni.

A 3D, 4D, 5D… műszempillák a macho-k és a kedves fiúk látványosan fülig érő műmosolyával szemeznek. A jól kitalált, humorral előadott, pikáns momentumokat ízléses játékossággal tálalják. Kedves, játékos epizód a szobai lámpának álcázott karika, amin házikabátban lógva gag-ek sorozatával gyakorlatoznak. Közben heves „Szedjél le!” sikoltásokat hallhatunk, amikről persze tudjuk, hogy fele se igaz, valójában nagyon is élvezik a vesztibuláris játékot, és segélykiáltásuk valójában „Igen, igen, csináld még!” jelentéssel bír.

Ahogy kimondom magamban, hogy végre egy cirkuszi műsor, amit zavartalanul élvezhetek anélkül, hogy az állatokat sajnálnám, megjelenik egy gorilla… Grrr, hát ez az én formám; de tessék megnyugodni, nem volt igazi… A jelenet jól mutatja az idomításnak eme problémáját, és játékosan ugyan, de benne rejlik az ember és az állat közti viszonyban a tradicionális állatidomítás kritikája.

Egy lírai, karikán végrehajtott női szólóval érzékeltetik a lelki lemeztelenedés, kiüresedés motívumát. Szép, de kicsit talán hosszúnak érzem, vagy hozzáadott értékként táncolhatott volna többet. Az utolsó szám szintén lírai hangvételű, az élő zene és ének varázsa mellett egy rúd, mint egy hatalmas inga, leng a színpadon; miközben arról énekelnek, hogy „Vannak még csodák.”. A férfi pontos, kitartott pózai, elegáns mozdulatai az ingamozgással együtt lélegzetelállító, meditatív állapotba visznek. Pozitívum számomra, hogy a show jellegű előadást ezzel az értékes, ünnepélyes hangvétellel zárják.

A csipkés dresszek, a piros cipők és a cirkusz diadala utolsó nagyszínpadi előadásként méltó zárása a fesztiválnak. A közönség vastapssal ünnepel, nem engedi el őket könnyen. Megjegyzem, a győri közönséget rendkívül hálásnak és lelkesnek éreztem az egész fesztivál alatt. Az öröm, amit az előadóművészek okoznak, a feléjük közvetített tisztelet és megbecsülés a vastapsban manifesztálódik.

Most már csak egy kérdésem maradt, vajon hol ülhet Salvador Dali? Tudják, egy ilyen előadás után már azon se csodálkoznék, ha hallucinálnék; szent ég, az ott nem Picasso? Megyek is, kiszellőztetem a fejem, ugyan a Szajna helyett most a Mosoni-Dunához fogok lesétálni; de ki tudja, talán jön az az autó, és mire a jegyzetfüzetembe leskiccelem a gondolataimat, úgy érzem magam, mint Éjfélkor Párizsban…

Kunstár Mónika

A bejegyzésben szereplő képeket Szabó Béla készítette.