A XIII. Magyar Táncfesztivál második napján temperamentumos flamenco zene és a táncosnők cipősarkainak ütemes kopogása köszöntötte a II. János Pál tér szabadtéri színpadához látogató nézőket. A FlamenCorazónArte Táncszínház tagjai, táncosok és zenészek a fülledt nyári délutánon valósággal odacsalogatták a közönséget. A hamisítatlan flamenco dallamok egész estére birtokba vették a színpadot, az ingyenes, szabadtéri program keretében a tradicionális és a modern irányzatokba egyaránt betekintést kaphattak az érdeklődők.

A színház nagyszínpadán az este folyamán a Pécsi Balett és a Magyar Nemzeti Balett előadását láthattuk.

Pécsi Balett: A csodálatos mandarin

Hogy mennyire fontos a színpadi jelenlét, a szereposztásban a találó karakter kiválasztása, annak tökéletes példáját láthattuk a darabban. A címszereplő, mandarin első színpadra lépése Bartók zenéjével összhangban határozott, erős és rendkívül szuggesztív volt. A lány karakterével szépen összeillettek, kettőseik vitték a darabot. A feldolgozás modern köntösét azonban túlságosan színesre festették, a kosztümök harsány színei, a külsőségek domináltak. A csavargók rocksztár feelingre történő uniformizálása ugyanilyen puszta látványelem lett; a modern (?) design-os, csilli-villi zipzárakkal és láncokkal felöltöztetve, teljesítményük elismerése mellett mondanám, korántsem voltak fenyegetőek. Az erőfitogtatás állt szemben a valódi erővel, amit a mandarin volt hivatott képviselni, a kontraszt kihangsúlyozása sikerült. A gördülő lámpás rekeszek pusztán látványelemekként voltak jelen, világító roller-feelinget éreztem, hiszen ezek csak a darab végén kaptak valódi funkciót a mandarin ravatalaként).

Mitől erős, mitől szuggesztív? Hogyan befolyásolja a harsány kosztüm a tartalmat? Van-e igénye a nézőnek a túlságosan színes látványvilágra? Érdekes volna felvételről, fekete-fehérben nézni a darabot, domináljon a jelenlét, a tiszta erő és a technikai sokszínűség; az a töltet, ami a mandarin és a lány kettőseiben jelen volt. Színes után fekete-fehér, lássuk a következő előadást.

Magyar Nemzeti Balett: Falling Angels

A minimalizmusban rejlő maximalizmus

Tiszta tánc, minimalizmus, a mozdulatok őszinte ívei és szögletei. Jirí Kylián Falling Angels című koreográfiája a Fekete és fehér egyik darabjaként 1989-ben került bemutatásra. A balett megújulásának egyik lépcsőfoka Jirí Kylián munkássága, így ebben a darabban is a balettszínpadon korábban szokatlan, immár pedig nagyon is megszokott, egyedi mozdulati jegyek, mondhatni „Kyliánizmus”-ként villannak fel.

A hirtelen mozdulatok, a kiszámíthatatlan kánonok a meglepetés erejével hatnak. A kortárs tánchoz szokott néző számára, a mai kor gyermekének ez továbbra is tökéletesen balettnek tűnik, némi modern kezdeményezéssel. A klasszika fegyelmezettsége, rendezettsége hatja át, a mozdulatok szokatlansága csak a formabontó látványra törekszik, hiszen tudjuk, hogy minden kiszámított, a magasság, az ideje, a kivitelezés. Minden pontján precíz és kidolgozott. Az íveket és a szögleteket mintha körzővel és vonalzóval rajzolták volna.

Kiszámíthatatlan kánonok, testről testre vándorló mozdulatok, néha egy-egy villanás csak, ami a perifériás látásunk mezőjében megjelenik; egy-egy intenzív impulzus, mint egy tűszúrás az ujjamon. Mire odakapnám a fejem, már máshol jelenik meg, játszik a néző kíváncsiságával, a meglepetés erejére apellál. Amilyen hirtelen született a mozdulat, olyan gyorsan véget is ér; és gyors egymásutánban már követi is a következő.

A szokatlannak tűnő, intenzív mozdulatsort egyszer csak lezárja egy klasszikus forgás. A rendhagyót lezárja a szabályos, ahogy a nyelvtani szabályokat képviselő pont vagy felkiáltójel zárja a mondat végét. Ha az angyalok kórusára gondolok, hófehér ruhában énekelve, avagy erre a nyolc lányra, akik „bukás után” táncolnak… - Nos, lássuk csak, valóban vonzó az áhítat, de talán én is az utóbbihoz csatlakoznék.

Duda Éva Társulat: Breathe!

Meddig tart egy lélegzet? Mire elég, és mennyire elég? Lélegezz! És talán megtudod...

Fényben és füstben lassított felvételként indulnak, majd amikor a zúgó ventilátorok felé egyre gyorsabban közelednek, elképzelem, ahogyan a dombtetőről rohannak. Arcukba csap a szél, és a száguldás eufóriájában fürdőzve, őszinte vallomásként ordítanak, ahogy a torkukon (ahogy a szívükön) kifér.

Különálló individuumok, külön történetek, csak néha összefújja őket a szél egymás mellé. Az interakciók és a kapcsolódások hitelesek. A táncosok képzettek, a flow élmény megszületik a testükön, áramlik, pörög, heves és lassabb intenzitású részek váltakoznak. „Balett-mentes” és urambocsá’ kortárs vonaglástól mentes mozdulataikkal hiteles és szép a mozgásuk, tisztán látszik, ahogy belelovallják magukat az érzésbe. Egy-egy ugrássorozat a „kiugrok a bőrömből” érzésig fokozódik.

Testük minden sejtje lélegzik, minden mozdulatukat átjárja és körüllengi a levegő. Küzdelmük, harcaik érdekesek számomra is, a teret bejárják és betöltik, csak ritkán érzem, hogy befékezik magukat. Színesek, hétköznapiak és lazák, mind külön egyéniség, kapcsolódásaik természetesek. A zene lüktetése kellemes táptalaj a mozgásviláguknak. Korrekt táncos teljesítmény, improvizációs kísérletezés rejlik a darabban, kiforrottnak tűnik, és jó nézni.

Hiába, hogy vallomásokról, belső utakról beszélünk, a néző mégsem reked kívül. Nincs interakció a közönséggel, mégis velük áramlok, velük lélegzek. A kontaktok és emelések lendületesek, néha tetten érhető a kiszámított rögzítettség, aztán újra visszaültetnek a hintába, belengetik, és újra áramolhatok velük. Megosztják velünk az élményt, de nem tárulkoznak ki teljesen, a valódi titok az övék marad.

Amikor a lámpák rögzítői lebomlanak, lejjebb zuhannak, és zsinóron lógnak be a színpad négy sarkát meghatározva, csak egy lány áll arccal a fény alá. Mi lesz vajon az „ötödik elem”? Mi jön középre? Egy kötél… Egy lélegzet… Gondold végig, mert mindjárt sötét lesz, lélegezz! Vajon lesz bátorságod érte nyúlni?

Kunstár Mónika

A bejegyzésben szereplő fotókat Szabó Béla készítette