Tizenhárom negyvenkor még mindig nem indul a vonat. A táska aljából előbányászom a jegyem, ellenőrzöm, passzol a járat száma, a kijelzőn, a megállóhelyek között ott van Győr – induljunk már.

Az idegen dramaturgiájára gondolok. Arra, hogy a drámákban, legtöbbször annak a közösségnek a feszültségét érzékeljük, ahová érkezik az idegen. A drámai hős egyéni kíváncsiságát, kérdéseit, szorongását inkább csak sejteni lehet.

Most én vagyok a drámai hős, az idegen, aki még sohasem járt Győrben, aki földrajzilag (Nagyvárad), de bizonyos tekintetben szakmai értelemben is távolról – a színház és az irodalom felől – érkezem a XIV. Magyar Táncfesztiválra.

Társművészetek – legyinthetünk – Összefüggnek. Mégis, az jut eszembe, hányszor tűnik számomra erőltetettnek az a kapcsolat, amelyet a különböző művészeti ágak között vélünk látni. Itt majd nem beszélhetek tisztán színházi terminusokban, de az irodalmi diskurzus is „felejtős”. Mi legyen hát az a szempont, amelyet ebben a négy-öt napban kijelölök magam számára?

Az első nagy kérdést hamar elfelejtem: megérkezünk, és lefoglalja gondolataimat az, amit látok. A Wikipedia alapján nem így képzeltem el ezt a várost: barokkról olvasok, helyette viszont egy decens szocreál pályaudvar fogad. Aztán a sarkon balra kanyarodva ott a város szimbóluma, a neobarokk városháza, aztán a Rába Hotel kissé barátságtalan tömbje, és lassan kirajzolódik előttem egy különös áramlás, a történelmi idő és a kortárs szellem(ek) ritmusa.

Idegenként az ember ismerős arcokat, de legalábbis ismerős helyzeteket keres magának: én viszonylag hamar rátalálok erre a biztonságot jelentő pontra, hiszen tizennyolc órától a Maros Művészegyüttes zenekara tart zenés fesztiválnyitót a színház előtti téren. Kásler Magda énekhangja belakja és otthonossá teszi a teret – Imola, szerzőtársam pedig közben arról mesél, Magdi hogyan ébresztette énekkel őket a gyimesi reggeleken.

Álmodozásra, nosztalgikus elvágyódásra idő nincs, megnyitóra sietünk, s ahogy Pina Bausch Válaszúton készült fotóit nézegetem, ismét magával ragad a már ismerős áramlás, és nem tudom eldönteni, a kortárs felől nézzem-e a népit, avagy a népi felől gondolkodjam-e a kortársról. Mintegy a válaszkeresést előlendítő,  a zenés fesztiválkezdés és a nyitóelőadás között átmenetet teremt, hogy mindkét produkció esetében egy természet- és istenközeli állapot válik szemlélődésünk tárgyává.

A PianoPlays felütésének kozmikus ürességében a zongoraemelvény az a pont, amely köré az előadás világának összes többi eleme szerveződik. Liszt Ferenc és Richard Wagner nagyszabású romantikus zenei vízióját Velekei László egy végtelenül egyszerű, mégis, drámaisággal és feszültségekkel teli képbe transzponálja, amely mintegy a világ teremtését fogalmazza újra.

A Győri Balett genézise egyszerre csodálatra méltó és iszonytató, annál is inkább, mert a Yaron Abulafia által tervezett fényjátékban a táncosok, mintha lábuktól megfosztva, torzóként közlekednek a térben. Balázs János zenéjére megannyi antik görög szobor kel életre, és velük együtt azok az ideáltípusok is, amelyek mentén elbeszélhetővé válnak alapvető emberi viszonyaink.

Velekei történetmondásában keverednek a különböző népek mitológiájának elemei a keresztény kultúrkör jellegzetes helyzeteivel: fantasztikus, ahogyan a táncosok lebegésének képzetét a semmibe fellógatott fa (Yggdrasil? Égig érő fa? A Jó és a Rossz Tudásának Fája?), és annak színpadra vetülő árnyéka egészíti ki. A különböző formációkban megjelenő táncosok mintha a paradicsomi állapotok újramesélésére tennének kísérletet. Az álomszerűen egymásba olvadó etűdök játékba hozzák az androgün-mítoszt, de megjelennek külön a férfi és női princípiumok is, aztán, mintha a bűnbeesést megelőző idill felnagyított pillanatait láttatnák. Az első emberpár általunk homályba vesző hétköznapjainak apokrif története ez, amelyről legfeljebb csak feltételezéseink lehetnek. Velekei kifinomultságára jellemző, hogy sohasem esik a túlzás vagy a szépelgés hibájába: a PianoPlays úgy beszél a szerelem természetéről, hogy közben igenis tudomást vesz arról, hogy vonzódás és taszítás egyazon tőről fakadnak. 

A tapsrend után órákig nem tudok magamhoz térni, hiszen az itteni nézőkkel először találkozó idegenként egész egyszerűen megdöbbent és felemel, hogy milyen művelt a Győri Balett közönsége. Az előadást követő gyors üzenetváltásban sietek ezt is hozzátenni az élménybeszámolóhoz, mire azt a kérdést kapom az egyik (színházi szempontból laikus) barátomtól, hogy honnan tudom én, milyen az adott közönség. Próbáltam kevésbé ezoterikus választ adni erre – nem sikerült. Ezt leírni nem – látni, tapasztalni, átélni lehet.

Biró Árpád Levente