Létezik az a sztereotípia, miszerint egy előadóművészeti intézmény (mindegy, hogy színház, filharmónia, opera, vagy múzeum) háttérszemélyzetét olyan személyek alkotják, akik maguk is művészek szerettek volna lenni, de valahogy másképp alakult az életük. (A rossz szájak ezzel magyarázzák a művészeti titkárok vélt vagy valós frusztrációit).

Nos, annyiban illik rám ez az elképzelés, amennyiben, ha egy jó produkciót látok, én is kedvet kapok színházat, esetünkben táncszínházat csinálni. Hasonló érzés kerített hatalmába a XIV. Magyar Táncfesztivál második napján, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes nagyszabású produkciója kapcsán, hiszen nem tud nem magával ragadni az együttes virtuozitása - pláne akkor, ha egy olyan hálás közönség fogadja az előadást, mint a tegnapi.

A produkció grandiózusságát mutatja, hogy a takarásban eeeeennnnnyiiii sok ruha várt a gyorsöltözésekre. 

Mégis, zavarban vagyok egy kicsit, amikor a Kiegyezés / 150 című előadásról kell írnom. Egyrészt, alapvetően szkeptikusan viszonyulok az emlékműsorokhoz, hiszen az emlékezés, természetéből adódóan szelektív, így a művészek – rendező, dramaturg, táncosok – részéről olyan alkotói fegyelmet igényel, amely adott esetben akár az ünnep magasztosságát, fennköltségét is kiolthatja.

Másrészt, a produkció rendkívül erős felütése komoly feladat elé állítja az alkotókat és a nézőket egyaránt – a huszárok nagy legényese után kérdés, hogy hová tud (még) fejlődni az előadás dramaturgiai íve. Az előadás első kb. harminc perce ugyanis valódi tour de force, amelyben a megtorlás szívszorító és látványában lenyűgöző tablójának tragikuma a kiegyezés mámorába torkollik - pontos és precíz az a dramaturgkéz, amely megvalósítja ezt az átmenetet.

Az előadás nyitóképe: a megtorlás. Fotó: Szabó Béla

Sajnálatos ugyanakkor, hogy az előadás nem tesz említést az 1849-1867 közötti súlyosan terhelt korszakról, amelyben Arany Jánossal együtt megannyi művész dönt úgy, „letészem a lantot”; már csak azért is, mert az a gazdasági fellendülés, illetve az a tudományos, antropológiai kíváncsiság, amelyről az előadás szinopszisa is említést tesz, az jóval 1867 előtt ver gyökeret. Kétséges számomra, hogy a kiegyezést olyan egyöntetű igenlés és öröm fogadta volna, mint ahogy azt a valcer- és csárdásjelenet sugallja. Ennek ellenpontozására szolgálhatna a korszak kiemelkedő személyiségeinek és alkotásainak beemelése, amelyek azonban eredeti kontextusukból kiragadva éppen szubverzív erejüket vesztették el.

Az első felvonás zavarba ejtő hiányossága abban áll, hogy az előadás szándéka nem válik világossá, céljai tisztázatlanok, a nyitány izgalmas problémafelvetései pedig reflektálatlanul maradnak, így a szerkezet, amelyet az alkotók kínálnak nekünk, csakhamar didaktikussá válik. Szemléletes ebben a tekintetben a Deákot és Kossuthot megidéző árnyjáték, amelyben a két személyiség kizárólag magyarázó-okító gesztusokat használ. 

A második felvonást, ehhez képest, egy sokkal világosabb szerkesztésmód jellemzi, amelynek következetességére jellemző, hogy már a legelején kijelöli azt nézői-értelmezői pozíciót, amely felől az előadás érvényes üzenetet tud megfogalmazni. Adja magát, hogy a második felvonás a milleniumi ünnepségek népi kultúra iránti érdeklődésére építsen. Az alkotók azonban ennek megidézésére nem a kézenfekvő utat választják, hanem az 1895-ös diskurzus kritikai értelmezését is nyújtani kívánják, legalábbis erre enged következtetni a tájegységek filmszerű felsorakoztatása. Az egyes régiók folklórhagyományának forgószínpadszerű bemutatása tulajdonképpen egy újabb erődemonstráció előkészítése, amely építkezés, bár ritmusában egyenetlen, hatásában mégis kirobbanó: a színpadon felvonuló csaknem száz táncos és hagyományőrző lenyűgöző (és bizony hatásvadász) élőképpé áll össze, hogy emléket állítson egy pezsgő és sokszínű érdeklődéssel jellemezhető történelmi korszaknak.

Biró Árpád Levente