Adós vagyok, elsősorban magamnak, a tegnapi Pöttöm Palkó előadással kapcsolatos gondolatokkal. A IV. Magyar Gyermektáncfesztivált fantasztikus kezdeményezésnek vélem, annál is inkább, mert úgy gondolom, a művészeti intézmények közönségkapcsolati tevékenységének a kulturális nevelésben van jövője.

Bár nem kifejezetten nevelési célzatú, szakkifejezéssel élve, komplex táncszínházi nevelési előadásokat láthattunk (én a Kávának és a Közép-Európa Táncszínháznak erre tett kísérletét láttam korábban), mégis, azt gondolom, egy kiemelt fontosságú fesztiválon helye van az igényes ifjúsági és gyermekelőadásoknak is – nem mellékesen, hanem nagyon is a nagy társulatokkal egyvonalban.

A Vaskakas Bábszínházban én is gyereknek érzem magam, a hely játékossága maga nagy elvárásokat kelt bennem. Elvárásaimat növeli, hogy nagyváradi kollégáim nagyon dicsérik a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes produkcióját, tudom, hallottam, hogy a 2017-es erdélyi tánctalálkozón az előadás elsöprő sikert aratott a gyermekek és nem kevésbé a felnőttek körében.

A Pöttöm Palkó egyszerű történet egy sokgyermekes család legkisebb fiáról, aki a felmerülő nehézségek ellenére mindannyiszor hazavezeti testvéreit az őket háború miatt elhagyó szülőkhöz. Egyszerű, mégis húsbavágó történet, amelyben tulajdonképpen Palkó nem azáltal válik főhőssé, hogy megszelídíti a medvét vagy legyőzi a gyermekevő óriást, hanem, hogy képes megbocsájtani a szülők megbocsájthatatlan bűnét. Ha a mese metaszintjeit nézzük, a testvérek azért nem találnak haza, mert egyik sem olyan tiszta és jólelkű, mint Palkó. A mesében a szülők kétszer is elhagyják a gyermeküket, hiszen Palkónak, tisztasága mellett, olyan tulajdonságokról is bizonyosságot kell tegyen, amelyek csak nehézségek árán szerezhetők meg: félelmeit legyőzve így válik ő egyedül, legkisebb testvérként felnőtté.

Az előadás erénye, hogy a testvérek és Palkó viszonyát már az elejétől kezdve világossá teszi. A csúfolkodó testvérek között Palkó így nyeri el a közönség szimpátiáját – de a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes főszereplője mintha nem tudott volna élni az őt körülvevő szimpátiával. Szótlansága kevésbé megszólalásainak súlyosságát támasztotta alá, inkább egyfajta félszegségnek tűnt, folyamatos zavarnak, ezt a képzetet pedig sajnos az is erősítette, hogy az első próbatétel utáni duettben nem tudta tartani a hangot.

Az előadás másik erénye, hogy a népi gyermekjátékok teljes természetességgel simulnak bele az előadás dramaturgiájába. És tulajdonképpen ezek jelentik a csúcspontot – amikor nézők és táncosok együtt játszanak a színpadon. Mégis, az együttjátszás miatt mintha veszítenének súlyukból a helyzetek: a szülőket elsősorban a rendező menti fel, nem pedig Palkó, az ő vezetésükben zajló megyünk-megyünk játék pedig azt az érzést keltette bennem, hogy minket is otthagynak az erdőben. Alapvetően ezzel nem is lett volna semmi baj, sőt, de az előadás nem aknázza ki annak lehetőségét, hogy Palkó feladata közösségi erőfeszítés legyen. A nézők szerepvállalása így nem teljes, néhány pillanatot leszámítva (például a köves jelenet) igazából nem rendelkezik valódi funkcióval, mint ahogy a mesélők kérdései sem mindig valódi kérdések (Igaz? – hangzik el annyiszor, és ezzel észrevétlenül is a gyermekek helyett válaszolják meg kérdéseiket).

Mindenesetre, a Pöttöm Palkó szép vállalkozás arra, hogy hogyan lehet egy meseelőadás szövetébe népi gyermekjátékokat fűzni, ebben pedig eltagadhatatlan szerepe van Fazakas Misi dramaturgi kezének (innen nézve, még az is bocsánatosnak tűnik, hogy a táncok is csak takaréklángon kerültek színpadra), amelyet az a sok aranybab is elismert, amely a szavazóurnában landolt.

Biró Árpád Levente

Fotó: Szabó Béla