Hogy milyen mértékben tudatos szervezői döntés, vagy csak a véletlen alakította így, nem tudom, mindenesetre a nagytermi előadások programösszeállítása abban a tekintetben (is) kiváló, hogy észrevétlenül vezeti végig a nézőt az egyetemes szellem- és eszmetörténet különböző stációin. Az ősitől a népin át az urbánus felé haladunk, úgy, hogy az előadások egymásutánisága nem erőszakol minket valami kronologikus rendszerbe. Nem hirdeti egyik elsőbbrendűségét sem, helyette azok természetes áramlását helyezi a középpontba: mintha ez az építkezés a város architektúráját követné, ettől pedig az az érzésem támad, hogy a Magyar Táncfesztivál olyannyira kölcsönhatásban van környezetével, hogy nem is tudnám máshol elképzelni, csak Győrött.  

Izgatottan várom A vágy villamosát, részszint azért, mert még soha nem találkoztam a Magyar Nemzeti Balettel, részszint azért, mert az előadás trailere felkeltette kíváncsiságomat. Persze, ebben a kíváncsiságban van azért egy jó adag szkepszis is, mert ugyan hogyan sikerülhet ezt a közismert történetet úgy újramondani, hogy a Blanche-ság, vagy a Stanley-ség ne csupán pózok maradjanak.

Az első felvonás túlnyomórészt a szereplők megismertetését szolgálja, jó dramaturgiai érzékkel követik egymást az egyes személyek jellemét bemutató szólók és duettek. Az előadás egyik erőssége a történet érthetősége, amelynek jó példája Stella és Blanche témaként visszatérő kettőse, amely a két testvér viszonyát, és annak szomorú végkifejletét szemlélteti.

Dés László lenyűgöző zenei világot teremt, amely úgy idézi meg a negyvenes-ötvenes évek Amerikáját, hogy közben a kisember világának szétesettségét, az egyéni életek távlatvesztettségét is érzékeltetni tudja. Hiszen, túl a három főszereplő sorskérdésein, Tennessee Williams drámája egyfajta társadalomkritikai munkaként is olvasható.

Blanche színrelépése az idegen városba érkezésének izgalmas pillanatát szemlélteti, ám az a fajta kultúrsokk, amelyben a főhősnő mint elveszett kislány jelenik meg, félrevezető lehet. A drámában Blanche az úrinő látszatát kelti, a táncdrámában erre azonban csak később derül fény.

A Blanche-t és Stanley-t játszó Balaban Cristina és Majoros Balázs embertpróbáló jelenléttel táncolják végig gyakorlatilag a teljes előadást, de figyelemre méltó alakításokat nyújtanak Kateryna Teresova (Stella) és Bajári Levente (Mitch) is.

A második felvonás a viszonyok kibontására szolgál, s mint ilyen, húsbavágó képet nyújt az emberi kapcsolatok és az életek széthullásáról. Blanche titkai felszínre kerülnek, és az elkerülhetetlen vég felé sodorják a tanárnőt. Venekei nem kertell, és a maga erőszakosságában mutatja meg, ahogyan New Orleans, vonzó fényeivel és magasztosságával pillanatok alatt süllyesztővé válik, amelyben a tömeg gyakorlatilag felemészti az egyént. Blanche kudarcait nem a kézenfekvő tényekkel magyarázza, sőt, nem is magyarázza, inkább csak szemlélődőként van jelen, mintegy aláhúzva a helyzet menthetetlenségét. Erőszakábrázolása megrázó, pontos, precíz, már-már harctechnikai, de mindenképpen akrobatikai készségeket igényel a táncosok részéről – méltó csúcspontja az előadásnak. A lezárás mintha túlságosan elnyújtaná a feloldást, ettől pedig fennáll a veszélye a szépelgésnek. Keretként a két kislány idillje tér vissza, annak ellenére, hogy már régen nem kettejük kötelékének alakulásáról van szó – talán így kísértik a kihagyott lehetőségek Blanche elméjét...

Nem tudok beülni a következő előadásra, szerencsémre, nem is én írok róla. A városban bóklászok, mert ilyenkor este, a kietlen utcák azt az érzést keltik bennem, hogy ura vagyok a városnak, és nem a város ural engem. Kellene egy lezárás is, azt hittem, folytatni tudom. Beszélni akartam a fehér ligetről, ami mellett elhaladtam, vagy a villamosról, bennem, de ma este mindent elmondtak helyettem. 

Biró Árpád Levente