Az alkotók tánckoncertként határozták meg  a tegnap este a táncfesztivál keretében bemutatott Liszt-mozaikok műfaját, és valóban, a zene (zeneszerzőről lévén szó teljesen jogosan) legalább akkora - ha nem nagyobb- hangsúlyt kapott az előadásban, mint a tánc.

Az este virtuóz zongorajátékkal indult, melyhez csatlakozott az Állami Népi Együttes bővített zenekara és a Szent Elfrém Férfikar is. Az első felvonást a zene dominálta, a másodikat a tánc: a művészek - a díszletre rímelő- zongorabillentyűkként, vagy hangjegyes ruhákban jelentek meg, sokszor a balettből átemelt mozdulatokkal rámutatva a két korszakra, amelyről beszélni akartak: a magyar romantika korára és a jelenre. Hagyomány és modernitás, európaiság és magyarság kettősségét szintetizálta Mihályi Gábor koreográfiája, felhívva a figyelmet arra, hogy Liszt nem egy poros zeneszerző, hanem igenis dolga van a ma emberével.

A Liszt Ferenc zenei géniusza előtti modern hangvételű főhajtás szinte minden regiszterét láttatni kívánta a mesternek, ezekből a mozaikokból állt össze komplex egésszé a két felvonásból álló produkció.

A színpadi tér többek között egyszer koncertterem, egyszer bál, egyszer temetés helyszíne- a billentyűszerű  fehér téglatestek mozgatásával alakítva ki a művészi produkció terét- utalva a hangokból épülő zeneművekre is.

A férfikar papi reverendára emlékeztető jelmeze Liszt szakrális elkötelezettségét hivatott mutatni, ahogyan az általuk előadott egyházzenei művek is ezt hangsúlyozták. A gondos zenei szerkesztésnek köszönhetően egyébként Liszt korának dallamai mellett zenei elődök és utódok művei is elhangoztak.

 A káprázatos zenei anyagra készült koreográfiák lenyűgözték a közönséget, akik hosszú, kitartó vastapssal fejezték ki tetszésük az előadás végén, de sokszor az egyes táncrészek vagy zenei szólók után is.