Nagyszerű dolog, hogy Győrben Magyar Gyermek Táncfesztivál is van. Mindenki számára – a táncosok, a szervezők, a szakma és a nézők számára – világos, hogy az utánpótlás feladata és a nézők nevelése egyaránt kulcskérdés. Éppen ezért szükséges, hogy a gyermekeknek szóló előadások éppen annyi figyelmet kapjanak, mint a felnőtteké (ha nem többet) – hisz a jó előadások egyrészt kedvet adhatnak a tánchoz, másrészt jó szokásokat, befogadói jártasságot alakíthatnak ki a kicsikben. Rokonszenves ötlet, hogy az előadások után a nézők szavazhatnak is: arany vagy fekete színű babbal bárki jelezheti, hogyan érezte magát.

 Sajnos az első nap gyerekelőadását nem láttam, csak hallomásból értesültem róla, hogy a Fitos Dezső Társulat A Láda Titka avagy Sehol és Valahol című alkotása jól sikerült. Ez kevéssé mondható el a második napon látott Szaffiról, a GG Tánc Eger és a Dunaújvárosi Bartók Táncszínház koprodukciójáról. A Jókai történetéből és Dargay Attila rajzfilmjéből táplálkozó előadás színes, csillogó-villogó. Óriási díszletelemek vannak benne (hatalmas, kinyitható, leengedhető ajtós, belülről tükrös szekrények) és rengeteg ruha (a táncosok számtalanszor átöltöznek, előfordul török, magyar huszár és magyar paraszt, császári katona, cigány, balkáni, urizáló kisnemesi jelmez). A szemek kápráznak, kelmék és csillogó tárgyak, falak nyitódnak, csukódnak, gurulnak, repülnek – ez az óriási kavalkád nem is mutat mindig ízlésesen. A történetből kevés derül ki. Az öregasszonnyá maszkírozott mesélő, Cafrinka szavait alig érteni a hangos zenétől, s ha halljuk, akkor is olyan fordulatokat használva szólal meg, amihez a felnőttek füle sincs hozzászokva, hát még a gyerekeké. Nem csak az én feltételezésem a nehezen követhetőség, mind a két oldalamon ülő szülők serényen magyarázták a történetet kicsinyeiknek. A koreográfia sem menti meg a helyzetet. Az előadás első felében az volt az érzésem, hogy csupán a főszereplő Emődi Attila (Jónás) és Tóth Karolina (Szaffi) tud táncolni, hiszen a többieknek hosszú ideig nem akadt más dolga, mint a vicceskedve sétálás, kendősimogatás, életképekbe való beállás vagy beguggolás, esetleg egy-két cigánykerék. Fel-feltűnik ugyan némi táncbetét (a kóló jellegű szakasz és a rácok például rejtély, hogy milyen indíttatásból kerültek be az egyébként is eléggé sokszínű és soknemzetiségű történetbe), de azok sem igényelnek komolyabb felkészültséget, egyedül Emődi Attilának van lehetősége magasakat és méltóságteljeseket ugrani rövidke szólói során.

Topolánszky Tamás és Vári Bertalan koreográfusok dramaturgiailag taktikus megoldást választanak az előadás végére. Miután a díszleteket és kellékeket jónéhányszor odébb tolták és átpakolták, a záró szakaszban nagyszerű mozgássort mutat be a csapat. Erős, lendületes, határozott mozdulatokat látunk örömmel táncoló előadóktól. Milyen kár, hogy csak néhány percig – a gyerekek mindenesetre az előzményeket elfeledve és a záróképen felbuzdulva őrjöngenek, tapsolnak és izgatottá válnak. Hát persze, hogy a csillogó arany színű babot ragadják magukhoz kifelé menet. 

A Nagyszínpadon két előadást nézhetett meg a közönség, elsőként Eszter történetét az Inversedance – Fodor Zoltán Társulata tolmácsolásában. Az ihletőforrás, az Ótestamentumban található szöveg végkicsengése örömteli, hiszen a címszereplő nő megmenti a népét, sőt, segítségével a zsidóság képessé válik megvédeni magát ellenségeivel szemben, mely fordulatot azóta is ünnepli a vallási közösség. Fodor Zoltán kilúgozta a történetből ezt az örömteli részt (és a tanulságot) s csupán Eszter szenvedésére és az őt körülvevő ármánykodásra koncentrál. A történet pontos elmesélése nem fontos számára, inkább hangulatot és plasztikus képeket igyekszik teremteni. Táncosai sötétben, füstfelhők alatt mozognak puhán, lendületesen és pontosan. A csoportos kompozíciók megkapóak, egy egymásra hangolódott csapatot látunk a zenével együtt a színpadon hullámozni. A lányok, nők pozíciója nehéz ebben a világban, a földön ülve, szinte összekötözött karokkal haladnak körbe a színpadon. Az uralkodó választ magának egy asszonyt, s a félhangosan imádkozó Eszter körül mindenféle kétes, titokban közlekedő, teintetüket kapucnijuk árnyékába rejtő alakok jelennek meg. A produkció egy jelentős része ezt követően a színpad hátsó felébe állított, fából készült fal hasadékaiba, ajtónyílásiba „költözik”. Az előadók a fal mögött tartózkodnak, s a nézők az üresen hagyott tér legvégében nyíló kis ajtókban, félig megvilágítva látják Esztert és a férfiak különböző párharcait. Fodor Zoltán koreográfiájában néhány látványelemért túl sokat áldoz fel: a hosszan elnyúló szakaszban a fal mögött alig látni a táncosokat (bármennyire jól mozogjanak is), az események, erőviszonyok követése nehézkessé válik, s a nők fenéken való csúszása-vonulása izgalmas és szemet gyönyörködtető, de nem indokolt, hogy több alkalommal, hosszú szakaszokban vissza-visszatérjen. A hatalomra törő, áskálódó elenség holtteste kiemelt fényt kap, az égből papírok hullanak, az uralkodó igazságot és reményt szolgáltató rendeletének azonban senki nem örül, valamiért szomorúság és félhomály marad a színpadon.

Az este következő felében is a zsidóság történetének egy jelentős pillanatát láthattuk táncszínházi eszközökkel megelevenedni, a Budapest Táncszínház Anne Frank naplója segítségével mesél a második világháborúról. A nyitóképben Gálffi László keserű sorsáról beszél, s miközben a család egyetlen megmaradt tagjaként elkezdi olvasni lánya naplóját, lassan körüljárja a Klimó Péter tervezte falat, mely a színpadot határozottan két területre osztja, ugyanakkor biztosítja az átjárhatóságot, hiszen a több emeletnyi, embermagasságú fémkeretekből és lécekből mozaikszerűen összeállított, forgatható és tologatható díszlet lyukain zavartalanul át lehet látni, ugrani vagy sétálni. A történet elején Amszterdamra utaló jeleket találni, a fal mögött helyben kerékpároznak a táncosok, majd, ahogy a zsidókat is megfosztják mindenféle közlekedési eszköztől és lehetőségtől, elkopnak alóluk a kerekek és a vázak, s csak a futás és a bujkálás marad.

Gálffi László hosszú szakaszokat olvas fel Anne naplójából, az érzelmes apa narrátori szerepét veszi fel: hangja megremeg, meghatottságában olykor eltéveszti a szavakat, bizonyos mondatokat mormolva megismétel. Földi Béla koreográfiája hozzásimul a szöveghez. A nyolc rejtőzködő nem a történetet, eseményeket illusztráló mozgássorokat végez, hanem a mondatok, szavak hangulatát erősítik, jelentésükre rímelő kompozíciókat hoznak létre – a mozgásnak tehát szorosabb, érzékenyebb kapcsolata van a hangzó szöveggel, mintha csupán aláfestené azt. A kis közösség összetartását és belső, kisebb konfliktusokat felmutató mozgássorokat követően Anne (Sághy Alexandra) kerül a középpontba. Az egyszerű és visszafogott, polgári ízlésvilágot tükröző jelmezek közül kis piros kardigánjával tűnik ki, s finom, játékos táncot lejt barátnőjével és a piros kockás naplóval. Az előadók belakják az óvatosan pozíciót váltó fal lyukait, a le- és felmászást többször is megismétlik. A rejtekhely, a „hátsó traktus” szűkösségében Anne sosem tud igazán magányos lenni, ezt a nagy térbe készült koreográfia úgy érzékelteti, hogy az olyan intim dolgok, mint az első vérzés tapasztalata, a testiségre irányuló kíváncsiság, Anne barátja iránti kezdődő vonzalmának megvallása csupán a kis csapat társaságában lehetséges, valaki mindig egy közeli falrészben tartózkodik. A mozgásanyag egyes szakaszai szépek és ötletesek, de valamiféle építkezés mégis hiányzik: az első mozdulatsorok ugyanolyan lendületesek mint az utolsók, a sortűzre emlékeztető szekvenciák és a néma ordítások többször is előfordulnak, a koreográfus nem él a fokozás és a sűrítés eszközével. Ez tudatos választás eredménye is lehet: egy elzárva élő fiatal lány gondolatait halljuk, aki számára az üldözöttség, az életveszély mindennapos dologgá, életformává válik, s mit sem érzékel a külvilágban folyó, egyre kétségbeejtőbb eseményekről. Mindezek ellenére Földi Béla elegáns és találékony koreográfiájából mégiscsak hiányzik egy apró dolog, némi feszesség – hisz a Kislányom, Anne Frank nem egy napló, hanem egy táncszínházi előadás.

Sándor Zita

 A szerző az Emberi Erőforrások Minisztériumának Fülöp Viktor-ösztöndíjasa.