Eljött ez a nap is… A XVII. Magyar Táncfesztivál utolsó napja. Már most hiányzik a pezsgés, a város.

A Nagyszínpadon a Recirquel Solus Amor című előadása a szeretetről beszélt a cirkusz, tánc és bábművészet nyelvén. Szeretetről egymás iránt, szárnyaló szerelemről, test és lélek boldog táncáról. Szeretetről a természet, az állatok iránt.

A táncosok és artisták számára mintha a gravitáció nem is létezne: hajukkal, fogukkal képesek magukat megtartani, kötélen táncolni, szalagokon alázuhanni, egymásba fonódni úgy, hogy alig érintkeznek a földdel. Olyannyira a levegő a fő elemük, hogy szinte furcsának tűnik, amikor földet érnek, mintha nem is az lenne a természetes közegük. A mutatványok lélegzetelállítóak (többször kapaszkodtam én is a székem karfájába, lélegzetem visszafojtva), ugyanakkor rengeteg érzelem és költészet hatja át őket. Boldog szerelmesek repülnek együtt, míg mások egyedül vállalkoznak az útra.

Egy medve érkezik a színre, a bábot gyönyörűen keltik életre az előadók, és van, aki ezt a hatalmas állatot, vagy az általa jelképező ösztönt és megállíthatatlan érzelmeket képes megszelídíteni – a szeretet erejével. A letisztult, fehér és szürke díszlet hátterében lévő hatalmas fényforrás folyamatosan hazahív minket, mintha a lélek állandó otthonra lelne benne.

Nem tudom más hogyan volt vele, de miközben tejesen elkápráztatott az előadás, és lélekben én is a szereplőkkel repültem, mintha a szeretet tiszta szentélyébe kerültem volna. Az jutott eszembe, hogy ha a szeretet mindent áthat, ilyen felemelő és gyönyörű, akkor miért is próbáljuk elkerülni, elnyomni.

Talán mert túl sok, és nem vagyunk hozzászokva? Talán mert félünk, hogy ha megnyitjuk a szívünket, akkor fájdalom ér? Vagy talán azért, mert az igaz szeretet megváltoztat és ehhez énünk egy részének meg kell halnia? Lehetséges, hogy igaz szeretethez legalább akkora bátorság kell, mint egy a levegőben repülő artistának vagy kötéltáncosnak?

Az előadás láthatóan nemcsak engem érintett meg: az egész nézőtér állva tapsolt és ünnepelt.

Ám a tánc még ezzel nem ért véget. A szabadtéri színpadon a FlamenCorazónArte Táncszínház Flamenco Latino című szenvedélyes előadása vitt el minket mediterrán tájakra. Anya és lánya, Lippai Andrea és Pirók Zsófia, ezúttal a flamencot dzsessz, valamint latin zenével ötvözte, magával ragadó volt, ahogy táncukat átjárta az életöröm.

A mai nap mottója: szeretet és szenvedély. Egy fesztivál, amelyet ilyen nagy odaadással és szeretettel állítottak össze szervezők, nem is érhetett volna szebben véget!

Fotók: Szabó Béla