GYŐRI BALETT: NE BÁNTS!

Ezt a darabot most játszott harmadszorra a Győri Balett, és ritka az ilyen: könnyezve, és megrendülten ünnepelte tegnap a fesztivál közönsége.  A megrendült publikum felállva bravózott, tapsolt. Bizony. 2015 májusában mutatták be először, a Fiatalok a Fiatalokért gyermek- és ifjúsági művészeti nevelési program legelső darabjaként. Utat fog nyitni, ebben biztos vagyok.

 A Fiatalok a Fiatalokért program  a táncművészettel fúzióban csodálatos ötlet: egyszerre szeretné  felhívni a fiatal korosztály figyelmét és érdeklődését  a táncművészet iránt, hogy a gyermek korosztályból „balettet értő” és szerető nézők nevelődjenek, az ifjúságnak pedig a korosztályukat érintő problémákra rámutatva – és nem tabuként kezelve azokat - egy „beszéljünk róla” fórumként szeretne működni előadásaival.

A  Velekei László által rendezett Ne bánts! című  táncelőadás a  családon belüli erőszak  tabutémáját (igen, tabu, ami rettenetes) meri elővenni,  mozgásvilágában  és koreográfiájában  megidézve a tánctörténet  olyan legendáit,  mint  Pina Bausch és Merce Cunningham.  Az előadásokról a nézők egyrészt szakpszichológussal, másrészt az alkotókkal, táncosokkal is beszélgethetnek.

A darab fókuszában egy fiatal lány (Gyurmánczi Diána) és szülei közti valóságos, a társadalmi nyilvánosság felé tartott álca alatti rettentő, dermesztő, erőszakra épülő  családi élet áll. Matuza Adrienn, az Anya, a darab első fél percében elragad és beleszédít egy olyan időbe, amit mindazok ismernek, akik állandó fenyegetettségben élnek: ahol nem percben és másodpercben, hanem a kihagyó vagy ezerszeresre gyorsult szívverés ritmusában telik az élet.  Élet?! És a szíved a darab során egyre nehezebb is lesz, elviselhetetlenül nehéz. Az Anya Bausch-os mozgásrendszerben hipergyorsaságra kapcsolva, és a nagy példakép szerepeiből jól ismert  koromfekete, igazából gyászruhában (már most) valami túlvilági izgatottság állapotában van. Az a gyanúm, hogy ez az anya már  a túlvilágiakkal tárgyal arról, hogy mi legyen. Mert az evilági segítség ebben a családban  lehetetlen. A lány és az Apa (Arteem Pozdeev/Sebestyén Bálint) tánca, végig kell néznünk, egyre erotikusabb, fojtogatóbb, míg egyszer már minden megtörténik, aminek nem szabadna. Az Apa segítséget kap a sötétebbik oldaltól. És az Anyát úgy emeli magasba, mint egy, a fájdalomtól mozdulatlanná merevedett nem is emberi lényt egy ősi áldozati rítusban.  Megjelenik a fiatal alteregója? A képzeletében önmagáról élő fiatal énje? Egy ellenállhatatlanul erőszakos és erotikus fiatal fiú, bőrnadrágban, és gumiszíjakkal (Daichi Uematsu/Szanyi Tamás) és a lány nem tud ellenállni. Most tanul meg bánni a testével-most tanulja a szexualitás mibenlétét, most formálódik belőle nő: az Apja  teszi azzá. A színpadkép egy keresztbemetszett lakás három helyisége, a lakás felett pedig a családi képek jelennek meg, hatalmasra nagyítva, félig feketére színeződve, ahogy a Gonosz lassan átveszi az uralmat. Mert bizony teljes mértékben átveszi. A néha, mintegy másik világból a színpadra a minimalista cunningham-i stílusban bepörgő lányok, színes, egyszínű ruháikban egy másik, „leegyszerűsített világ” lakói, itt nem maradhatnak, zárvány az ittlétük, itt a szenvedésnek más ritmusa van. Ahogy a Fiú (Jekli Zoltán) is, akinek meg kellene mentenie a Lányt,  csak megjelenik, majd eltűnik. Nem menti meg. A Lány elveszti a kontrollt, szexrabszolga lesz belőle a lányszobácskában, a félbevágott szobában, ahová most már muszáj lesz benéznie a Közönségnek, a tisztelt Társadalomnak, és az Anyáknak is, akik, mint a darab végén az Anya, maszkot húznak, és tűrnek. A középső szobában megy a tévé, a tévében az Anya azt látja, ami a szomszéd kisszobában éppen zajlik, ahogy az Apa éppen rámászik a Lányra. Csodálatos kettősben Anya és Lánya ugyan mindent elmond és megbocsát a másiknak, de van, ami jóvátehetetlen, mondja ki a darab: és ez a lényeg. Van, aminek nem szabad megtörténnie. Amikor az Apa fiatal alteregója megemeli, felénk dönti a Lány ágyát, majd  a lepedő alá kúszik, majd  a Lány az ágyon, mint  egy  elátkozott szigeten, ahonnan képtelen elmenekülni, tétován lépeget, csak egy dolog marad, egy rövid mondat.

Nem szabad.

 A koreográfia és a tánc egyaránt lenyűgöző. Minden tökéletes. Minden, éppen ezért, rettenetes. Köszönetnél is több  illet mindenkit, aki ebben  a  végre végre megszületett darabban alkotóként részt vett.

Marx Laura