Fesztiválok alatt, amikor az embernek egymás után kell nemcsak néznie, hanem írnia is előadásokról, nincs elég idő mérlegelni egy-egy megállapítás helyénvalóságát. Éppen ezért, gyakran gyötör a dilemma, hogy a folyamatos élményáramlatban ez vagy az a mondatom tartható-e még.

A csütörtöki napról például azt gondoltam hogy csődöt mond az előzőekben felállított elméletem arra nézve, hogy a nagytermi előadások, szellemtörténeti irányultságuk kapcsán egymásból következnének. Hiszen Maurice Ravel 1928-ban bemutatott zeneműve, ennek a logikának megfelelően A vágy villamosát kellett volna (!) ugye megelőznie.

A Kijevi Modern Balett Bolero-ja lényegretörő, súlyos képpel nyit, amellyel mintegy rögtön megteremti a kapcsolatot az előző napi előadással: Radu Poliktaru mintegy folytatja az előző napi előadás problémafelvetését, individum és tömeg szembeállításával az egyéni és kollektív igazság viszonyának újabb artikulációjára irányítva figyelmünket. Az ellentétezés több szinten is megvalósul: az egyén ragyogó jelenségével szemben a csoport egynemű, szinte beleolvad az eszköztelen térbe; a koreográfia disszonanciája pedig éles ellentétben áll a zene kvázi koncentrikus építkezésével. Ez a fajta diszharmónia az egyéniségek „megszületésével”, azaz a homogén tömeg felbomlásával szűnik meg, amely bár a maga rendjén ismét egyfajta szinkróniához vezet, mégis, a viszonyok és az öntudat fejlődésére enged következtetni.

Poliktaru, rendezésének mélyrétegében ráadásul egy kis csemegével szolgál a melománok számára, amennyiben a kijeviek előadása a zenemű születésének és világsikerének körülményeire is reflektál: Ravelt egyenesen bolondnak kiáltották ki a Bolero egyéni és eredeti elképzelése miatt.

A Kijevi Modern Balett második része még árnyaltabb képet nyújt a fiatal, moldvai származású rendező-koreográfus világáról.  Az Eső rendkívül megengedő ötletre épül: egy pályaudvar sorsközösségében ki-ki saját maga történetét adja elő. A bábeli zűrzavarban különböző népek zenéi csendülnek fel, egységet teremtenek viszont a Bach-közbeékelések, illetve, hogy az egyes etűdök szemléletesen beszélnek arról, hogy az emberek közötti viszonyok eredői azonosak, ugyanis alapvetően hasonló kérdések mozgatják a világot.

A laza szerkesztésű előadás ugyanakkor nagyon hálás választás, hiszen lehetőséget teremt arra, hogy a táncosok egyéni arcukat is megmutassák. Poliktaru szerint, az előadás létrehozásában a táncosok egyéniségére épített, és azok erősségét teljes mértékben ki is használja. Poliktaru duettjei tudomást vesznek arról, hogy a társulat tagjai erősen eltérő testfelépítéssel és mozgáskultúrával rendelkeznek, ezt azonban az együttes előnyére fordítja, és bátran használja a helyzetekben rejlő komikumot, ettől pedig jó értelemben önironikussá, illetve reflektálttá teszi az előadás szerkezetét. Mindeközben pedig a költőiség sem hiányzik ebből a világból, amelynek kulminációs pontja a névadó esernyős zárótánc.   

Biró Árpád Levente