A XIV. Magyar Táncfesztivál határon túli vendégelőadásait vizsgálva, fájó következtetésekre jutottam. Ami az Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozóján, a társulatok éves fórumán talán olyannyira nem feltűnő, az a fesztivál felhozatalának tükrében felerősödik: egyfelől a pénzhiány, másfelől a szakképzettség hiánya. Rögtön adja magát a kérdés – mitől hivatásos a hivatásos táncegyüttes?

A hivatásosság részszint intézményes keretet feltételez. Ebből a szempontból, azt gondolom, jól, sőt, nagyon jól ellátottnak tekinthető az erdélyi magyar táncos szakma, hiszen a legnagyobb magyarlakta települések mind rendelkeznek államilag ilyen-olyan formában támogatott társulattal (idéntől hat ilyen társulat működik: Nagyvárad Táncegyüttes, Maros Művészegyüttes, Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, Háromszék Táncegyüttes, Bekecs Néptánccsoport, Udvarhely Táncműhely).

A finanszírozási rendszeren túl, azonban a hivatásosság bizonyos művészi sztenderdeknek való megfelelést is jelenti, annál is inkább, mert az együttesek előadóművészeti szervezetekként működnek. Ez egyfelől a táncművészettel kapcsolatos szakmák képesítésének, másfelől pedig a művészi szemlélet eredetiségének kérdését vetik fel.

Ez, az előadóművészeti besorolás az, amely alapvetően megkülönbözteti az úgynevezett hagyományőrző forrásközpontokat, illetve hagyományőrző együtteseket a tánctársulatoktól, amelyek következésképp nem konzerválnak, hanem alkotó módon viszonyulnak a tradicionális formákhoz. A hivatásos táncos nem reprodukál – hiszen az egyfajta skanzen-funkciót feltételez – hanem kritikusan viszonyul az alkotás forrásául kijelölt tradícióhoz (ahol a kritikus kreatívat, gondolatébresztőt jelet).

Az idei fesztivál tapasztalatai azt mutatják számomra, az erdélyi táncegyüttesek nem, vagy csak nagyon ritkán tudnak túllépni a szemlélődésen, a formák felmutatásán. Ilyen feltételek mellett minden gesztus csupán formalizmus, a művészi törekvéseket pedig mintha gúsba kötné egyfajta kényszer, hogy – Székely Csaba klasszikussá váló mondatával éljek – őrizzük a hagyományokot. Egy-egy produkció éppen akkor tudott túllépni ezen, amikor hozzáértő dramaturg segítette az alkotói folyamatot.

A hivatásossághoz szükséges hivatástudat vitathatatlanul jelen van minden együttesben, és arra enged következtetni, hogy élő, lüktető, jól kiépült amatőr mozgalom van mögötte, amely alkalom adtán biztosíthatja az utánpótlást. A kérdés már csak az, hogy mit kezdünk az utánpótlással? Az évszázadok során felhalmozott tapasztalatot hagyjuk továbbra is apáról fiúra (mesterről tanítványra) szállni, avagy egy olyan háttértudást, elméleti és gyakorlati alapot rendelünk hozzá, amely tánctechnikai és színpadi tudást, magabiztosságot adhat nem csupán az egyes táncosok számára, hanem maguknak az együtteseknek is. Nehéz kérdés ez, amikor Erdélyben nincs erre szakosodott felsőoktatási intézmény.

A székelyudvarhelyiek előadása sok tanulsággal járt ilyen tekintetben. Az egyik legfontosabb következtetés, hogy a nehéz körülményekre egy dolgot nem lehet kenni: az igénytelenséget.

Egyrészt, adott egy egyszerű tér, fehér takarásokkal. A fesztivál során láthattuk, hogy egy teljesen eszköztelen, fekete színpadot hogyan lehet úgy belakni, hogy a tér semlegessége élesítse a viszonyokat és előtérbe hozza a mozgást (a Kijevi Modern Balett előadásában nem volt díszlet, és kellék is csak minimális). Ehhez képest, az Apám tánca ügyet sem vetett a térről, holott a fénypark kreatív használata nem csupán dekoratív funkciójú, hanem alkalom adtán dramaturgiai élt is adott volna a jeleneteknek. A keretben visszatérő harangfény például ígéretes nyitóképnek bizonyult, ám ennek jelentőségét sehogy sem tudta alátámasztani az előadás dramaturgiája.

A jelmezek szintén jellegtelenek maradtak, sőt, kifejezetten zavaró volt, ahogy például a zenészek civil öltözékben léptek színpadra, vagy, hogy a táncosok folyamatosan, nyílt színen igazgatták le-lecsúszó nadrágjukat.

Az előadóművészeti státusz magába foglalja a színpadi fegyelmet és jelenlétet egyaránt. A táncosok szakképzetlensége itt mutatkozik meg leginkább: a táncosok, színpadi rutin hiányában (és itt elsősorban színészmesterségbeli alapkészségekre gondolok) ösztönös, velükszületett tehetségükre tudnak támaszkodni. Ezt kiküszöbölendő lenne célszerű világos viszonyokat teremteni a rendezés és koreográfia szintjén, hiszen hiányukban olyan üresjáratok születnek, mint például az előadás szülő-gyermek viszonyrendszere. Nem elég a színpad szélére állítani mementóként a személyeket – jelenlevőségüket jelenléttel kell megtölteni, ez pedig nem sikerült maradéktalanul. Színpadi jelenlét szempontjából a kvázi-főszereplő viszi hátán az előadást. Igazi érzelmeket csak ő, illetve az énekes-szólista hölgy mutat, rajtuk kívül mindenki más egysíkú.

Jól látszik, ezek a táncosok igazán csak a nagy csoportos táncjelenetekben érzik jól magukat, ezt kihasználandó azonban az előadások második felében szinte végig ugyanaz a tempó, ebbe csakhamar belefárad a néző, a szerkezet pedig kiszámíthatóvá válik. Nincs nézővezetés, nincs táncosvezetés, beáll egy ritmus, amely olykor lankad, és amelybe látható módon olyannyira elfáradnak a táncosok, hogy mozgásuk elnagyolt, pontatlan lesz.

És elfárad a néző abban is, hogy végig üvölt a zene: a zenekar hangosítása elnyomja a táncosok hangját, akik egy adott ponton torkuk szakadtából próbálták tartani a hangerőt több-kevesebb sikerrel. Hangtechnikusi igénytelenséget mutat ugyanakkor, hogy a hegedű előadás közbeni finomhangolásánál sem nyomták le annak hangerejét, így belezavart a zenekar játékába.

A folyosón tudom meg, hogy az előadás egy húsz évvel ezelőtti előadás reprodukciója. Dühös vagyok, mert azt látom, húsz év elteltével, a koreográfus semmi újat nem gondol saját alkotásáról, sőt, mivel nem látom annak jelét, hogy a társulat adottságaira adaptálta volna a koncepciót, megkockáztatom, magával az együttessel való kapcsolatteremtésre sem alakult ki különösebb igénye.

Az Udvarhely Táncműhely sokszori újraszerveződésének folyamatában mégis, azt gondolom, fontos lépés lehet ez az előadás, amennyiben annak valós értelmezése elvezethet egyfajta ars poetica kialakításáig. Az Apám tánca ugyanis a hagyomány és a folyamatosan változó világban létező egyén viszonyrendszerét helyezi a középpontba, amelyről való reflektált gondolkodás iránymutató lehet nem csupán a táncegyüttes létjogosultságát tekintve, hanem a hivatásosságról folytatott diskurzus tekintetében is.