Mondják, Tolsztoj idejében nem volt divat a „Rövidítés, tömörítés” című írói kurzus, azonban félelemre semmi ok, a táncjáték kellőképpen lényegre törő, nem táncolják el nyolc részen át Anna Karenina életét és a családok történetét. Mintha szövegkiemelőt használva olvasnánk, Velekei László, koreográfus-rendező koncentráltan a mű érzelemvilágára helyezi a hangsúlyt. Hiába növekszik a szerelmi regény társadalmi regénnyé, a darab vezérfonala mindvégig az emberi érzelmek végletes skálái mentén halad, így a két főhős, Anna és Vronszkij kerülnek a középpontba.

Lassan bekúszó füst, mozdonyhang, effekt, metafora, jelzés és utalás. Egy szemvillanás alatt a báli jelenetben találjuk magunkat, ahol Shostakovich ismert második valcere szól. Az arisztokrata elegancia semmiről sem árulkodó semlegességéből átkeringőzünk a történet sűrűjébe, ahol Anna és Vronszkij szerelme szövődik. Jó döntés volt a történeti kronológia megbontása a puszta lineáris történetvezetés helyett, izgalmassá teszi a darabot.

Metsző tekintetek, kifejező arcok, árulkodó testtartások. Annának szenvedés ül az arcán, belső feszültsége rajzolódik ki rá; a benne zajló háborúban némasága a leghangosabb segélykiáltás. Zsong a feje, őrjítő, fülsüketítő zajok, a társadalom ítélkező kiáltásai zúgnak, tombolnak a fejében. Minden ideges összerándulása lelkiállapotát tükrözi, arcára csak a szerelem rajzolhat mosolyt. Karakter ábrázolása kifejező, alkata és ábrándos arca illik a képbe, ahogyan Vronszkij határozott kiállású, fess, katonás alakja is.

A társadalmi véleményt, az emberek ítéletét a törvénytelen szerelemről mindvégig a tánckar tagjai hivatottak megfogalmazni. Az Annára szegeződő tekintetek, a csoportként együtt álló, őt kirekesztő „tömeg” ítélkező szavai neki címzett, néma kiabálásként jelennek meg. Hatásos és erős, ebben a színpadképben hitelesebb és erősebb, mint ha valódi kiáltás lett volna. Értékelendő módon nem pazarolják a hangot a színpadon, elegánsak maradnak, és nem csépelik el. Álljon ellentétben azzal az egy alkalommal, amikor a velőt rázó kiáltás hirtelen kitörő erővel felhangzik; akkor ne álljon meg a lúdbőr szintjén, hatoljon a sejtek legmélyéig. Még mindig kiráz a hideg, ha a jelenetre gondolok. Anna középen, két oldalról közrefogják, mintha testükkel a sínpár vonalát rajzolnák, robogó mozdonyhang és az egybehangzó, csontig hatoló üvöltés – sokkhatás és libabőr – az első felvonásnak vége…

A második felvonás elején térünk vissza az időben a kezdetekhez. Egy-egy kisebb epizóddal rajzolja körül számunkra az első találkozást, ami mély nyomot hagyott a szerelmesek életében; a kiüresedett házasság mindennapjait Kareninnel; tiszta történetmesélés, ok-okozat keresés utólag. Pont ahogyan Tolsztoj szemtanúja volt, amikor egy fiatal nő, féltékenységi rohamában a tehervonat elé vetette magát, majd a nyomasztó esemény után a szálakat a végkifejlet elé szőve megalkotta életének második nagyregényét.

A Vaskakas Művészeti Központ színpada tökéletes helyszín ennek a darabnak, a teret pont betöltik, bensőséges marad. A kosztümök klasszikusan diszkrétek, őrzik a korhű jelleget. Az ágy, mint a mindent elsöprő és felülíró, törvénytelen szerelem szimbóluma, többször kerül a középpontba. Anna kiüresedett vágyainak színtere férje felé, míg a szeretett személy ott van a fejében. Ez a képzeleti sík színpadra hozza Vronszkijt is, így szép lassan átalakul a kép a metaforikus szerelmi háromszög megformálásává. Hol Anna őrlődik a két férfi közt, hol a férj áll a két szerelemes közé. Az ágy, amely mellett egyszer csak megjelenhetnek az emberek, betörhetnek az intim szférájukba; mert ilyen a helyzetük, amikor a társadalom megrovását és ítélkezését el kell viselniük; elkerülhetetlen, hogy kizárják a külvilágot.

Rövid, ám szépen megformált jelenet a háború, amikor Vronszkij a fronton harcol, és próbálja túltenni magát Anna halálán. Lódobogás, vörös fény, a férfi tánckar és a félmeztelen szólista; az elszánt, fékezhetetlen, erő és szenvedély megtestesítője. Mozdulataik erősek és a klasszikából jólesően váltanak egy lendületesebb formavilágra. Vészjósló lódobogás, vérvörös fényben úszó színpad, nincs túlhúzva a jelenet, a lövés hirtelen dördül el.

A táncjátékot gazdagon teletűzdelték utalásokkal. Hangeffektek, amik egyértelműek és világosak, nem kell rajta tépelődni, hogy vajon hova vezetnek, „mire gondolt a költő”, azonban nem is válnak szájbarágóssá. A gyermek, aki ott kering Anna és Vronszkij körül, Anna gyermeke, a felvillanó lelkiismeret; a háttérben áttolnak egy babakocsit; mind egy-egy felvillanó, jelentéstartalommal bíró jel.

A társadalmi normákat felülíró, törvénytelen szerelem rajza a tragikus végkifejlet helyett pozitív kicsengést kap, hiszen Velekei László, koreográfus-rendező Csepi Alexandra, dramaturggal együttműködve mindvégig az érzelmekre koncentrált. Az első felvonást a sokkhatás, a darab végét pedig csók zárja. Vészjóslóan beszűrődik ugyan az elrobogó vonat hangja, emlékeztet és ködbe burkol, ahogy a képet beárnyékolja a füst. De a sejtelmesség függönye mögött tisztán látszik az üzenet, ami egyértelműen a szerelem, és nem a halál.

Mit gondolok a darabról, így másnap? Talán hasonlót, mint Anna Karenina: Még mindig kiráz a hideg, ha rá gondolok, de nem tudok nem gondolni rá…

Kunstár Mónika

A bejegyzésben szereplő képeket Szabó Béla készítette.